Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - Herceg János: A két öreg (novella)

HERCEG JÁNOS

A KÉT ÖREG

Váratlanul tűntek fel a kisvárosban. De hát ez nem is jó szó, hogy feltűntek, hiszen oly ritkán mutatkoztak a járda melletti sétány árnyas fái alatt, egymásba karolva, és igazán nem volt rajtuk semmi feltűnő. Az öregúr bal kezében tartotta szürke puhakalapját, ha esetleg szél kerekedne, vagy pláne eső, ami ilyenkor augusztusban nem éppen ritka dolog, feltehesse megint.

— Nem fogsz te megfázni? — kérdezte minden alkalommal a felesége, aki sötét kosztümben volt, kis kerek kalappal a fején, mire az öregúr türelmetlenül és idegesen felcsattant:

— Augusztusban? Az isten áldjon meg!

— Na igen, de a múltkor is panaszkodtál, hogy sajog a füled.

— Az nem attól volt! — vágta rá most már haragosan az ura.

— Jó, jó — csitította a néni, s kuncogva hozzátette: — Te csak pipálj, Ladányi. Mindjárt fent vagy a hatodik emeleten.

Benyákné olykor utánuk kiáltott:

— Ugye, nem tetszenek hamar visszasietni, nagyságosasszony! Mert akkor kicsit fel is vikszelnék, miután a szőnyegeket kihordtam. A lányom majd segít.

Ilyen öreges tempóban fél órát is eltartott, amíg a hársfák alatt, az utca végén a vendéglőig értek. Egyszerű városszéli kiskocsma volt, savanyú krumplifőzelék szerepelt mindennap a ceruzával írt étlapon és felsál,ami viszont oly előkelőén hangzott. És a kiszolgáló ablak kis négyszögében megjelent a kocsmárosné óriási arca, csigákba sütött szőke hajával, és a túlédesített hangja is hallható lett, a pirosra festett vastag szájáról:

— Kisztihand! Csókolom! Azonnal, már ott is vagyok!

De nem volt ott még jó darabig. Tányérokkal csörömpölt a betolt ablak mögött, bárddal dolgozott, mint a mészárszékben a tőkelegény, s lábasokat húzgált akkora zajjal, hogy az öregúr a füléhez kapott. Időbe telt, amíg rengő keblekkel és ringó csípővel, de valószínűtlenül apró és gyors léptekkel megjelent előttük mégis:

— Na milyen volt a becsinált tegnap, kisztihand?

Mert hozatták az ebédet, s csak hetenként egyszer, ha nagytakarítást rendezett Benyákné, szánták el magukat erre a sétára.

— Finom volt, Nusi! — mondta a néni. — Mint minden, amit maga főz.

És ezalatt otthon épp most húzta ki Benyákné a cseresznyefa sublót mély fiókját és felkiáltott:

— Ide süss, Manyikám! Ezek aztán éltek, az anyjuk nemjóját! Nézd ezt a négy fekete lovat! Meg eztet a hintót! És ő hajtja, az öregasszony!

Az „öregasszony” akkor még fiatal volt. A lovarnők fekete kalapja volt a fején, fehér fátyolja felhajtva, s a nyaka alatt csokorba kötve. Nyírfák és rekettyebokrok között jött fel a kastély elé, amelynek csúcsíves tetővel kiugró bejárati része, a kétszárnyú ovális ajtóval egyetlen üvegfalat képezett, s látni lehetett rajta a napfény megtört fehér csíkjait.

— És ki ez itt mellette? — kérdezte a lány, aki pattanásos arcú volt, s mély, elnyújtott, ábrándos hangon beszélt. Egyszer egy héten szabad volt neki is idejönnie azzal az ürüggyel, hogy segít, s ilyenkor a sublótfiók képeit nézték sorban, egymás után.

— Éz nem az öreg. Ez valaki'más.

— Talán az inasa — mondta Benyákné, aki filmről ismerte az úri szokásokat. — Mellette van, hogyha elragadnák a lovak, megfogja a gyeplőt.