Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - Herceg János: A két öreg (novella)

HERCEG JÁNOS A KÉT ÖREG Váratlanul tűntek fel a kisvárosban. De hát ez nem is jó szó, hogy feltűntek, hiszen oly ritkán mutatkoztak a járda melletti sétány árnyas fái alatt, egymásba karolva, és igazán nem volt rajtuk semmi feltűnő. Az öregúr bal kezében tartotta szürke puhaka­lapját, ha esetleg szél kerekedne, vagy pláne eső, ami ilyenkor augusztusban nem éppen ritka dolog, feltehesse megint. — Nem fogsz te megfázni? — kérdezte minden alkalommal a felesége, aki sötét kosztümben volt, kis kerek kalappal a fején, mire az öregúr türelmetlenül és idegesen felcsattant: — Augusztusban? Az isten áldjon meg! — Na igen, de a múltkor is panaszkodtál, hogy sajog a füled. — Az nem attól volt! — vágta rá most már haragosan az ura. — Jó, jó — csitította a néni, s kuncogva hozzátette: — Te csak pipálj, Ladányi. Mindjárt fent vagy a hatodik emeleten. Benyákné olykor utánuk kiáltott: — Ugye, nem tetszenek hamar visszasietni, nagyságosasszony! Mert akkor kicsit fel is vikszelnék, miután a szőnyegeket kihordtam. A lányom majd segít. Ilyen öreges tempóban fél órát is eltartott, amíg a hársfák alatt, az utca végén a ven­déglőig értek. Egyszerű városszéli kiskocsma volt, savanyú krumplifőzelék szerepelt mindennap a ceruzával írt étlapon és felsál,ami viszont oly előkelőén hangzott. És a ki­szolgáló ablak kis négyszögében megjelent a kocsmárosné óriási arca, csigákba sütött szőke hajával, és a túlédesített hangja is hallható lett, a pirosra festett vastag szájáról: — Kisztihand! Csókolom! Azonnal, már ott is vagyok! De nem volt ott még jó darabig. Tányérokkal csörömpölt a betolt ablak mögött, bárddal dolgozott, mint a mészárszékben a tőkelegény, s lábasokat húzgált akkora zajjal, hogy az öregúr a füléhez kapott. Időbe telt, amíg rengő keblekkel és ringó csí­pővel, de valószínűtlenül apró és gyors léptekkel megjelent előttük mégis: — Na milyen volt a becsinált tegnap, kisztihand? Mert hozatták az ebédet, s csak hetenként egyszer, ha nagytakarítást rendezett Be­nyákné, szánták el magukat erre a sétára. — Finom volt, Nusi! — mondta a néni. — Mint minden, amit maga főz. És ezalatt otthon épp most húzta ki Benyákné a cseresznyefa sublót mély fiókját és felkiáltott: — Ide süss, Manyikám! Ezek aztán éltek, az anyjuk nemjóját! Nézd ezt a négy fekete lovat! Meg eztet a hintót! És ő hajtja, az öregasszony! Az „öregasszony” akkor még fiatal volt. A lovarnők fekete kalapja volt a fején, fe­hér fátyolja felhajtva, s a nyaka alatt csokorba kötve. Nyírfák és rekettyebokrok között jött fel a kastély elé, amelynek csúcsíves tetővel kiugró bejárati része, a kétszárnyú ovális ajtóval egyetlen üvegfalat képezett, s látni lehetett rajta a napfény megtört fehér csíkjait. — És ki ez itt mellette? — kérdezte a lány, aki pattanásos arcú volt, s mély, elnyúj­tott, ábrándos hangon beszélt. Egyszer egy héten szabad volt neki is idejönnie azzal az ürüggyel, hogy segít, s ilyenkor a sublótfiók képeit nézték sorban, egymás után. — Éz nem az öreg. Ez valaki'más. — Talán az inasa — mondta Benyákné, aki filmről ismerte az úri szokásokat. — Mellette van, hogyha elragadnák a lovak, megfogja a gyeplőt.

Next

/
Thumbnails
Contents