Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - SZEMLE - Kósa László: Dankó Imre: Opuscula ethnographica
ként a szemétbe utalja. Az egy-egy költő is érdekeien, a nemzedéki sor is érdektelen (lenne, de nemzedék meg nincs is), mondják. Kormos István, azon évek kis költői kalózhajójának tiszteletbeli kapitánya itt-ott szembefordul az árral. Köteteket ad ki sorra, s ha az kevés, hát antológiát szerkeszt: azAdd tovább címűt, hogy költőt, írót, esszéistát együtt láttasson: a Tengerlátó kötetet, hogy a fiatal költőket fölvonultassa; s a legutolsót, melynek megvalósulását már nem is élte meg, a Madárúton antológiát, melyben a kötet előtt álló fiatalok hadrendjét mutatja. Mindenkor s mindenben azt a „rend”-et és jogfolytonosságot keresi, talán-tán igazolja, amelyet megkérdőjelezni divat lett. És 1975 után is — mikor, mondom, a kérdőjel az értékelés jelképe — egymás után jelennek meg Nagy Gáspár jelentős versei. Első megjelenésüktől valamennyi az emlékezetemben. Ezek alkotják mostani kötetét. Vizsgáztatom is az emlékezetet. A kötetnyitó Hétparancsolat a Népszavában volt. Vallom, az utóbbi évek egyik legszebb ars poeticája. A Ha följutunk című a Jelenkorban. A „ha feljutunk” jelképes reménye az új kötettel beteljesedett, a költészet magasodó hegyét hódította meg mostanra; most már járjon tovább: hegyél- ről-hegyélre léphet biztonsággal. A Csak nézem Olga Korbutot az új Mozgó Világ első számából való. Az első kötetben megjelent Anyámmal hófehérülők után az új szintézis. A korai vers a gyerekkorból kifordulás tapasztalatait gyűjti egybe. A mostani a történelmével-társadalmával élő költő, a korona tüzét tudó költő számvetése. Aki végül így énekel: „minden igaz költő halánték/ hatalmasoknak csupán csak játék/ de a csönd is hatalmas katlan/ de a zsámoly sohasem térdelet- len”. Meglepetés — hisz folyóiratban nem olvashattam — a Ködhimnusz című vers. A Csak nézem Olga Korbutot illúzióját, költői hitét itt a díszítésektől lecsupaszított, hideg, leltárszerű számvetés váltja föl. A kötet talán legérettebb, legkülönösebb, „legszebb” darabja ez. Vagy vegyük a Lebegve már versét, emlékszem rá az Élet és Irodalomból; tízegynéhány sorában is a nemzedék egyik legszebb szerelmes verse. Elég a sorolásból. Jelezni szerettem volna csak, hogy a folyóiratközléskor is jelentősnek tudott versekből így állt össze — szinte magától, szinte magától értetődően — a jelentős új kötet. Melynek központi szava: halánték. Ez a szó került a kötet élére is. Új a kérdés is mostanra. 1973-ban kérdés volt: Nagy Gáspár miként válasszon, bemutassa a költészet minden trükkjét, verséből idézve, átverje a semmi szigonyát a banális nagyhalon, vagy pedig bemutassa a tengert(„tengert”), ahogy mormol, viszi a hajót, s ahogy megsínyli a szelet. Az első kötet így a választás kérdéséé volt; a második pedig a vállalás következményének könyve. („Minden igaz költő halánték/ hatalmasoknak csupán csak játék”) S lesz a következtetésén túli, nagyon pontosan megfogalmazott konklúzió könyve: „te ország, őrizz meg magadnak,/ mint szúrós növényéta kert.” S íme, itt eljutottunk a „televény titokzatos, honába”, ahonnan nem érkezhet más parancs, csak ez: a szegénység nevelte ember egyetlen vagyontárgya: puszta élete, melynek méltósága nélkül nincs és nem is lehet sem költészet, sem jövő. PINTÉR. LAJOS DANKÓ IMRE: OPUSCULA ETHNOGRAPHICA Az utóbbi esztendőkben örvendetesen megnövekedett a néprajzi kiadványok száma. Igaz, szakembernek is fogós feladat számon tartani valamennyit, mert jelentékeny részük vidéken lát napvilágot művelődési és közigazgatási szervek kiadásában, és sajnos többségük nem kerül könyv- terjesztői forgalomba. Pedig, akár Dankó Imre könyvét, majd mindet megilletné a nagyobb nyilvánosság. Az olvasót egy pillantásra meggondolkoztatja a cím: Opuscula ethnographica. A szerző a rövid előszóban siet megmagyarázni. Kisebb írások, „opusculum”-ok, ,,munkácská”-k sorából rajzolódik ki Dankó Imre változatos pályaképe. Némelyik írásra valóban ráillik az opusculum elnevezés, de a többséget túlzott szerénység így emlegetni. Dankó Imre az elmúlt harminc esztendőben előbb Hajdúnánáson, majd Kecskeméten, Szentendrén és Túrkevén volt tanár. Túrkevén gimnáziumi igazgatóból múzeumigazgató lett az általa szervezett, ma is működő múzeumban. A kunsági város után Sárospatak, Baja, Gyula és Pécs múzeumai voltak állomáshelyei. Pécsről, ahol a megyei múzeumi szervezetet vezette, jelenlegi munkahelyére, az egyik legjelentősebb vidéki gyűjtemény, a debreceni Déri Múzeum, egyben a Hajdú-Bihar megyei múzeumok igazgatói székébe került. A magyar néprajz történetében több olyan jeles kutató nevét jegyezték föl, aki egész életét egyetlen szűkebb táj megismerésének szentelte. Dankó Imre nem ilyen módon, hanem kutatói terepének gyakori változtatásával gazdagította magyar néprajzi ismereteinket. Az állomáshelyek puszta fölsorolása önmagában csupán egy nyugtalan alkatú embert sejtet. Valójában a mai magyar néprajzkutatók középnemzedékének egyik legérdekesebb és tartalmas életútja a Dankó Imréé, akinek kereső nyugtalansága a tudománynak nyereségévé vált. Minden újabb város újabb feladatot, újabb néprajzi témákat jelentett. Dankó Imre azonban nemcsak tudományos tanulmányok szerzőiéként tevékeny, hanem kiváló népművelő is. Részben népszerűsítő cikkek sora bizonyítja ezt, részben pedig a muzeológiai munka, új múzeumok (nemcsak a túrkevei) szervezése, jelentős 92
