Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - Lászlóffy Aladár: Versek (Emléktábla a nemlétező házon, Kankalin)

LÁSZLÓFFY ALADÁR

EMLÉKTÁBLA A NEMLÉTEZŐ HÁZON

Mikor ezek a fák komolyan besötétednek.

Csak egy bármilyen udvarra ablakot nyitni és hallgatni az esőt. Sistereg a föld s az ég fekete találkozása.

A háttérben Kis Miklós mester ipar-előtti kísértet-gépei dübörögnek, az egész történelem gépháza ez, hogyha volna már legalább ilyen fülsiketítő a zaj: valamennyi A és G és N itt dong együtt, még bibliává nem osztva s újra kiszabadulva a bibliából.

Itt, a mindenség örökfehér, vagyis öröksötétkék lapja előtt kérdem:

a papír egyik fele régi könyvlap, a másik már tele van írva. Te hova fogsz írni?

Végigfut tekintetem a könyvespolcokon, ismeretlen könyvek címén akad meg, melyek csak távoli rokonságban vannak manapság az eszmélettel, és azt gondolom, hogy inkább bármitől szakadhatok el, mint a könyvtáromtól, inkább bármitől, mint a temetőimtől, inkább bármitől, mint önmagámtól.

A lélek, amiben már test vagyok — a papír élére fog írni Kolozsvár nyomdáinak.

Itt lenni: — ez a halál előtt megtalált megoldás, ez a hazám.

KANKALIN

Kankalin, kankalin, hullámod átüt a lomb előtt kibúvó madarak hangjain.

Illati alkonyat kolomppal tereli, kíséri haza a juhokat, barmokat.

Aki csak névrokon, szomorú, egyszerű, gyönyörű, keserű — elül a dombokon.

Alert te vagy angyalin egyedül kankalin tavaszi szülőföld mezőin, halmain.