Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 7-8. szám - Kiss Ferenc: Tűnődés a táncházról
KISS FERENC TŰNŐDÉS A TÁNCHÁZRÓL Verssel, ha szép, nem szokás vitázni. Szépsége fellebbezhetetlen argumentum is, melyet tisztelni illik, s persze szűkölni is lehet tőle. Aki a táncházbeli fiatalokat mulatni látta, aztán letelepedni a padlóra s hallgatni valakit, aki énekel vagy mesét mond, s olvasta a folklór mai szerepéről zajlott ádáz vitákat, makacsul arra gondol: meg kellene ezt mutatni. S ha valaki azután is gyanakszik, hát lelke rajta. Filmrendező barátunkat évek óta zaklatjuk, csináljon filmet a táncházakról. Vonakodik, pedig bátor ember. Talán az átfutás kedvemésztő lassúságára gondol, vagy a lezajlott viták emléke tartja vissza? Már úgy látszott, ez a teendő is a költőkre marad. Mégis jó, hogy újságíró írta meg ezt a könyvet.* Sejtettük, hogy nem kell ehhez különleges érzékenység, csak jóhiszemű figyelem kell, és felelősség azok iránt, akik termelik itt a javakat, de szánalmas díszletek közt élik le az életüket, s ha mulatni támad kedvük, érzéseik a szórakoztató ipar kínálta csatornákba ömölve csúfoltatnak meg. És az is jó, hogy Siklós László nem ilyen ünnepélyesen, hanem a tárgyszerű felgöngyölítés módszerével derítette fel témáját. Elfogulatlanul, mint akit csak a kíváncsiság sarkall. Végigjárta a táncházakat, klubokat, megismerte a kezdeményezőket, a vezérkart, a csapattiszteket; a mozgalom történetét, törzsét és szétágazását. Megkérdezte a résztvevőket, ki miért szereti épp ezt a mulatságot. Figyelmesen nézte a beszélő arcát, gesztusait, ruházatát, jegyezte a beszéd akcentusát is. Néhol egy-egy sorsot is felvillant, de a szépírói szárnycsapásokat nem erőlteti. Kissé szürkén, de megbízhatóan informál mindenről, ami fontos. Miután magát a táncházat bemutatta, jó érzékkel válogatott idézetek révén megszólaltatja a szakembereket is: a bábákat, a szemlélőket, sokféle véleményt. Könyvének talán ez a legérdekesebb fejezete. (Vargyas Lajos, Somogyi József és Losonczi Ágnes nyilatkozataira külön is felhívom a figyelmet.) De nem ez a legfontosabb, mert mire ideér, az interjúsorozat meggyőzi az olvasót: ez a mozgalom mai kultúránk egyik legéletrevalóbb áramlata. Arányait tekintve talán egy a sok közül, de emberi tartalmában kivételes jelentőségű, mert a fiatalokban rejlő szépséget hívja elő, annak ad változatos megnyilatkozási formát. Formát, mely lényege és funkciója szerint is közösségi jellegű. Közösségi abban az értelemben, hogy természete az egymáshoz igazodás, az egymásnak táncolás jegyében alakult, s abban az értelemben is, hogy tartalmai évszázadok áramába kötik a jelen emberét. A Siklós által megkérdezettek nem ilyen fennkölten tanúskodnak erről. Ok csak azt állítják, hogy nagyon jól érzik magukat a táncházakban. Van, akit magányából szabadított ki, van akit a kereső nyugtalanság hozott, másokat a véletlen szeszélye, s akad példa a romantikus nosztalgiára is, de a túlnyomó többség számára magasrendű öröm ez a mulatság. Külön hangsúlyozzák, mennyire élvezik a természetességet, a spontaneitást. Hogy senki sem káderezi és nem térítgeti őket. Mégis fogékonyabbak. Kinyílt a szemük sok mindenre: építészetre, lakberendezésre, irodalomra, történelemre. Munkás-fiatal és főiskolás jól megvannak együtt, nincs sztár-kultusz, se részegeskedés, verekedés — és nincs szükség hangulatvilágításra. Persze, hogy nincs — tehetjük hozzá, hiszen a zene és a tánc olyan jelentős, olyan teljes élmény, mely nem szorul segéd-effektusokra, úgy bontakoztatja ki az egyéniséget, hogy közösségi formává nemesíti a szenvedélyt — s ezt nem lehet mellékesen (* Siklós László: Táncház. Zeneműkiadó) 74
