Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 12. szám - MŰVÉSZET - Köszöntjük a 75 éves Tóth Menyhértet - Pap Gábor: Tóth Menyhért, a képíró
Egyszerűen, szerényen áll közöttünk a nagy művész, akit minden buktatón ember- szeretete segített át. Köszönöm mindannyiunk nevében azt, hogy eljött közénk; hogy értékhordozó művészetével gazdaggá teszi napjainkat; hogy ünnepet varázsol körénk; hogy dúsan táplál művészetének humuszából. Kérem, vegyük birtokba műveit! Vallassuk meg őt az alkotás szépséges gyötrelmeiről! Kérdezzük az emberről, mert szavaiban, mondataiban éppoly bölcs a mélység és sugárzó az izzás, mint képeiben. Köszönöm, hogy megnyithattam e kiállítást! PAP GÁBOR TÓTH MENYHÉRT, A KÉPÍRÓ Ha Tóth Menyhért eddig nyilvánosság elé ke- rültműveit készülésük időrendjében számbavesz- szük, hajlamosak vagyunk a hozzánk legközelebb eső, máig tartó ún. „fehér korszakot” környezetéből messze kimagasló csúcsnak érzékelni, és ehhez viszonyítani — mintegy a csúcshoz felvezető, fokozatosan emelkedő terepszintekként — két megelőző nagyobb alkotói periódusát, az 1945-től az ötvenes évek végéig tartó „realista”, illetve az ezt megelőző „próféciáié” korszakot. (A korszakbeosztás és az elnevezések Bánszky Pál kismonográfiáján alapulnak: Képzőművészeti Alap Kiadó, 1978 — ismertetése, Németh Lajos tollából: Forrás, 1978. X. 95—96. o.) Egy ilyen megközelítés során a legrosszabbul kétségkívül a legkorábbi, a „próféciálás” korszakából származó művek járnak. Ezeket nem védi már a tanulóévek termésével szemben még kötelező tapintat, ugyanakkor aránylag kis formátumuk miatt mindkét következő korszak, viszonylagos színszegénységük miatt pedig legalábbis a következő, az ún. „realista” periódus műveivel szemben kerülhetnek hátrányos helyzetbe. Ráadásul sújtja őket az első nyilvános szereplésük alkalmával (Műbarát, 1941) hozzájuk csapódott kedvezőtlen kritikai visszhang is, amelyet nem kisebb személyiség indított útjára, mint a széles körű műveltségéről és finom beleérző képességéről egyformán híres Elek Artúr. ,,. . . Tóth Menyhért olyan festő, akinek mondanivalója nem annyira a természet jelenségeinek és azokon által önmaga érzéseinek tolmácsolása, hanem az ábrázolt művészet eszközeivel kevéssé megérzékithető gondolati elemek kifejezése ... Nem olyan út ez, amely eredmény felé visz. De aligha is rajta van a művész keresnivalója, mert több festményének tanúsága szerint finom érzéssel ismeri fel a természetben a színt és ösztönös képességgel idézi vásznára. Olyan képein, amelyeken nincsen rajzos forma, s tárgyuk a felhős ég, a levegő, vagy egyszerűen csupán játékosan összerakott színfoltmozaik, eredendő színérzékenységre és ízlésre ismer a szem ...” (Újság, 1941. szept. 28.) Harminchét esztendeje — több mint fél emberöltő — nem akadt kritikus, művészeti író vagy éppen művészettörténész, aki meg merte volna kérdőjelezni ezeknek a soroknak az igazát. A kesztyű ma is ott hever a földön, a történelem — s vele a művészettörténelem — átlépett rajta. Anélkül rehabilitálódott Tóth Menyhért korai alkotói periódusa, hogy az itt felhozott — bizony eléggé súlyos — megállapításokra érdemes válasz adódott volna. Az életmű újabb méltatói, köztük a két legavatottabb, B. Supka Magdolna és Bánszky Pál, a szimbólumfejtés, azaz végső soron az ikonográfia oldaláról közelítette meg a korai képek világát, s mert innen nézve jó kvalitásokat észlelt (ha nem is a késői remekművekéhez mérhe- tőket), nem bolygatta a „rajzosság”, illetve a ,,ki- fejezhetetlen kifejezése” kényes kérdéseit. Lássunk mindjárt egy-egy példát ilyen típusú műelemzéseikre; mindkettőt a Művészet 1976 márciusi — Tóth Menyhért munkásságát több neves szerző közreműködésével bemutató — számából idézem. „...»Faluvége« című, 1940 körüli festménye ennek a korai korszakának akár programképe is lehetne. Középterében futnak a gonoszt jelképező figurák: a kalmárkodó planétás ember (fején csigacsápra emlékeztető alakzattal s kezén papagájjal), odébb róka és a szárnyaival csapkodó sas, kifelé tartanak a faluból. Nem önszántukból mennek, egy bika kergeti őket. Feltehetően érzelmileg ehhez a csoporthoz tartoznak a ház előtt álló sötét ruhás alakok is. A rosszat jelképezők viselkedése a környezetre is kisugárzik. Még az ablakok díszítése is nyugtalan. Megperzselődtek a fák. Az útszéli kövön fejetetején áll a 10-es szám is. A távozók helyébe a jó szellemét képviselő állatok menete — szarvas, „mediterrán madár” és bárány — érkezik. Ekkor festett képeinek leggyakrabban visszatérő témája a jó és a rossz küzdelme...” (Bánszky Pál: Vázlat egy életrajzhoz, i. h., 8. o.) 88
