Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - MŰHELY - Sturcz Zoltán: A Sarló-mozgalom és Kelet-Európa

chizmus, amit bizonyos fokon szocialista politikai kultúra vált fel”. A helyzetanalízis tanulságaként Ferenc László fogalmazza meg a Sarló nevében az elvi utakat, amely helyesen sejteti egy majdani népi demokratikus forradalom körvonalait: . . pattanásig feszült forradalmi energiák vannak, melyek helyes irányítás mellett a proletariátus osztályfrontjába állíthatók. Ez a forradalmi bázis kiszélesedésének és átfogó népmozgalom kialakulásának lehetőségét jelenti.” Csakhogy e jól fogalmazott perspektíva nem áll szoros kapcsolatban a Sarló-gondolatkör egészével és a mozgalom praktikájával. — A Sarló eszmefuttatásában, mely végül minden pontjában a kelet-európai konföderáció felé mutat, túlzott hangsúlyt kap az agrár-ipari, Kelet-Nyugat szembeállítás. Lényeges elem, hogy a Sarló e két vonalon a Kelet- Európa sorsát befolyásoló, de nem eldöntő kérdéseket tüzetesen vizsgálta, de ugyanakkor a teóriájában annyit emlegetett Kelet felé sikló imperializmus elemzése és az (általa megszült) keleteurópai munkásosztály megközelítése marad ki. Önmaguk fogalmazták: a kor kérdéseit a munkás- osztály oldja meg, mégsem ettől indulnak el, hanem ehhez közelednek, illetve közelítik magukat. A parasztmítoszok üledéke és az intelligencia elit-vezérszerepének árnya még mindig ott kísértett a kongresszus fogalmazta gondolatokban. A Sarló, amikor felállítja konföderációs tervét, a jövőből indul el, visszafelé fogalmaz, de az ilyen eszmerendszerben mindig megvannak a logikai kihagyás veszélyei, illetve alkalmas arra, hogy megemészthetetlen vagy elfogadhatatlan dolgokat kikerüljünk velük. Itt is kimaradt egy láncszem: a konkrét államkereten belül megoldani a szocializmus kérdését és abból lépni majd tovább, nem egyből a szocialista konföderációba. Végeredményben a Sarló egy fiktív Kelet-Európá- val dolgozott, ahol ennek a végcélnak a mutatói történelmi méretekben egyáltalán nem látszottak: így az elmélet bizonyos fokig spekulatívnak és anakronisztikusnak is tűnik. Mintegy harminc év távlatából Balogh Edgár erről így fogalmaz: ,,A Sarló-kongresszus itt jutott válságba: a lehetőségek és álmok ellentétének örvényébe.” — A főelőadást követte Berecz Kálmánnak a nemzetiségi kérdésről tartott beszéde. Bevezetőjében leszögezi: a kérdés nem szemlélhető tágabb történelmi perspektíva nélkül (Európa nélkül!), mert a nyugati ipari és finánctőke érdekeinek megfelel a nemzetiségi lét kuszáltsága, rendezetlensége, abból az hasznot húz. Ezt nevezi a kisebbségi kérdés „világgazdasági összefüggésnek.” Véleménye szerint a nemzetiségi kérdés megoldása a következő lehetőségekben rejlik: a népcsoport eltűnése ; részleges autonómia; tel jes autonómia. A részleges autonómián a kulturális autonómiát érti, de ezt meglehetős szkepszissel fogadja: ,,A kisebbségek mai gazdasági függősége és kiszolgáltatottsága ugyanis az esetleges kulturális engedményeket teljesen illuzórikussá tenné, márpedig gazdasági életlehetőség nélkül nincs kulturális életlehetőség sem.” Ennek okát pedig abban látja, hogy a

többségi nemzet sem mond le a kisebbségből húzható haszonról, így a kulturális autonómia esetleges előnyei ellenére is jelentéktelenné válik. Csak a teljes autonómia elfogadható, amely a fejlődést ,,.. .biztosíthatja, amely sokkal szélesebb önkormányzatot nyújt a kisebbségeknek, mint a kultúrautonómia, amennyiben törvényhozói és végrehajtói hatalmat, tehát önálló állami életet biztosít számukra.” Mindez csak szocialista társadalomban képzelhető el, hangzik a végső konklúzió. Súlyos hiba a kulturális autonómia másodrendűvé degradálása, mert a kivívott autonómia bármely fajtája lényeges lépcső a teljes felszabadulás felé. (Hogy mennyire nemcsak gazadsági vagy politikai kérdés a kisebbségek ügye, azt a szocialista országok 1945 utáni problémái is megmutatták.) Ha e gondolatkörhöz illesztjük a keleteurópai konföderáció elgondolását, ismét megmutatkoznak a sarlós gondolkodás logikai repedései: bizonyos utópizmus, a praktika elhanyagolása. Előjön ismét a nagy ugrás gondolata: egyszerre lépni a szocializmusba, a konföderációba, ráadásul egy fél földrésznyi területen. Igaz, hogy a harmincas évek baloldali gondolkodásában ott él a világforradalom (de legalább Európa- forradalom), gondolata, még Dimitrov is erről beszél a lipcsei perben, ennek ellenére hordoz jelentékeny utópizmust a Sarló gondolatmenete. A lenini gondolkodás egy nagyon lényeges elemét hagyja itt számításon kívül a Sarló: különböző módon és időben jutnak el a nemzetek a szocializmushoz. Lényegében megint egy fiktív Kelet- Európával dolgozik. Ez a fogalom ki is tágult a Sarló korábbi értelmezéséhez képest: nagyjából a német nyelvterület mentén észak-déli vonalat húz és az ettől keletre eső világot egységes, „gyarmati sorban élő Kelet-Európának” tekinti. (Persze beleértve az itt élő német nemzetiségeket is, leszámítva ebből a Szovjetuniót, mint példát a kérdés megoldására.) Mindezek után a Sarló a nemzetiségi kérdésben így fogalmazza meg véleményét: „A Sarló nemzetiségi állásfoglalása a következő: Tiltakozunk a cseh tőkésosztály imperializmusa ellen!” A záróvita egy konkrét javaslattal fejezte be a kelet-európai napot: ,,A kelet-európai konferencia 1932 folyamán Prágába hozná össze a cseh, szlovák, lengyel, ukrán, zsidó, román, magyar, szerb, horvát, szlovén és német forradalmi intellektuálokat s további lépéseket tenne a kelet-európai kérdések széles körű felvetése, marxista—leninista analízisére és a proletariátus mozgalmaiba való bekapcsolása érdekében.” — Ezzel a végső megfogalmazással a Sarló minden ideológiai egyenetlensége ellenére a munkásmozgalom felé tartott, a marxizmus—leniniz- mus teljes elfogadásához közelített, tagjai közül egyre többen lettek a CSKP tagjai a kongresszus utáni időszakban. Ebben a folyamatban az ötödik vitanap is segített, amely a diákság, az értelmiség és ifjúmunkásság kapcsolatait tűzte napirendre. A mozgalomban a kongresszus után megindult egy nagyerejű belső átalakulás, amit nem lehet egyértelmű bomlásnak felfogni, inkább erjedés76