Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Taar Ferenc: Olaj és eke
TAAR FERENC ÓLAD ÉS EKE Amikor néhány évvel ezelőtt „felborult az olajoshordó”, s a kőolaj ára hirtelen felszökött, olyan láncreakció indult el, amelynek a hatását a világgazdaság — ilyen, vagy olyan mértékben — azóta is érzi. Szétfoszlott a szénhidrogén energiahordozók korlátlan felhasználhatóságára épülő gazdaságfejlesztés mítosza. Lázas igyekezet kezdődött el mindenütt, hogy megoldást találjanak az újonnan támadt, égető problémára: hogyan lehetne a gazdasági fejlődés nyomán természetszerűleg egyre növekvő olaj- szükségletet továbbra is úgy biztosítani, hogy a ráfordítás elkerülhetetlen állandó növekedése ne okozzon gazdasági megrázkódtatást, belső egyensúlyi zavart, vagy éppen visszaesést. Kiderült ugyanis — szakemberek tudományos alaposságú elemzése nyomán —, hogy minden technikai újítás ellenére sem várható, hogy a szénhidrogéneket az elkövetkező 30—50 évben bármivel gazdaságosan helyettesíteni lehet. A kőolaj szerepe tehát — századunk utolsó negyedében — továbbra is meghatározó jelentőségű. Magyarországon 1977-ben 2 millió tonnát meghaladó mennyiséget tett ki az olajbányászás eredménye. Kétségkívül szép eredmény, jelentős mennyiség! A hazai termés azonban még így is csupán a jelenlegi olajszükséglet egyharmadát fedezi, a többit be kell hoznunk külföldről. A Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat idei megállapítása szerint: „Ha a termelést az 1977. évi szinten tartjuk ... és a jelenleg ismert új készletet — de csak azokat — állítanánk a termelésbe, akkor készletfedezetünk kőolajból és földgázból hozzávetőleg 5—6 év lenne. Ebből következik, hogy 1985 után termelésünket döntően a ma még ismeretlen, új készletek felkutatása határozza meg.”11’ Magyarul: az elért évi 2 millió tonnás hazai termés csupán 5—6 évig biztosítható, ennyi a jelenleg ismert készletünk! A legóvatosabb számítások is azt mutatják, hogy hazánk kőolajból —1990-ben — a mainak a másfélszeresét használja fel. Ez pedig — legkevesebb — 15—16 millió tonnát jelent majd. Ennek tudatában és az adott helyzetben elemi érdekünk a hazai olajbányászat fejlesztése, kutatásokkal, új feltárásokkal a kitermelt mennyiség jelentős növelése. Már csak azért is, mert egy tonna itthon kitermelt kőolaj önköltsége jelenleg alig haladja meg a 600 forintot, ezzel szemben a „tőkés” olaj tonnánkénti ára — kemény valutában! — 4000 forint körül mozog. A hazai termelés növeléséhez hasonló fontosságú az olajjal való maximális takarékosság, minden területen és minden lehetséges módon. A helyzet ugyanis az — mint említettem —, hogy olajimportunk jelenleg a szükséglet kétharmadának fedezéséhez szükséges, ez az arány — sajnos — tovább romlik: a hazai termés 1990-ben a szükségletnek már csak 17—18%-át fedezi. A behozott olaj mennyiségben is, arányaiban is jelentősen megnövekszik. Amellett, hogy zavartalan ellátásunkat — s olajimportunk túlnyomó többségét — a Szovjetunió biztosítja, még hosszú ideig számolnunk kell nyugati behozatallal is, ami nehéz dollármillióiba kerül ezután is az országnak. Az előállt helyzet tennivalókat, radikális intézkedéseket sürget, mind a termelés, mind a takarékoskodás területén. Kormányunk a közelmúltban — amint ezt a Magyar Nemzet 1978. szeptember 15-i vezércikke is hírül adta — mélyreható energiagazdálkodási vizsgálatot végeztetett, amelynek eredményeként intézkedési tervtanulmány született a takarékosság szükséges — vagy még inkább: kötelező — módozatairól. Csak mindezek előrebocsátása után és nehéz helyzetünk fölvázolása alapján mérhető fel igazán teljes súlyával a tény, amelyet ki kell mondanunk: az elmúlt húsz esztendő alatt hatalmas kár érte országunkat olyan olajmennyiség fölhasználása miatt, amelyet megtakaríthattunk volna. Több mint húsz év óta birtokunkban van egy magyar talál59
