Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Kovács János: Kopjafáktól a kőkeresztig

— Itt a mi helyünk volt — erősíti rokona véleményét a másik asszony. Ez itt a módosok sora volt, nem a cselédeké. Szégyen, ilyet kellett megérni, hogy a cselédekkel fekszünk egy sorban! Ezt hozta a demokrácia!”

— Mennyibe került ez a kripta?

Kérdésemre az új tulajdonos így felel: „Harmincezerbe van, de nem tartom soknak. A szüleimnek csináltattuk és mi is ide fekszünk majd.”

— Óvodára odaadták volna ezt a pénzt?

„Hát akinek van gyereke, adjon az. Nekünk nincs, mi ide tesszük azt a pénzt.” „Legyünk őszinték” — mondja egy feketébe öltözött öregasszony, — „jól mén a népnek. Ilyen jól még nem igen ment. Ha mén az ember a henteshez, hát tele az üzlet. Azelőtt másképp volt, ettük a füstölt húst. Most a gyerekek se úgy lesznek felnevelve mint mi, hanem úri módon. Nézzük meg reggel a tejboltot. Kapnak otthon pénzt és vesznek tejet, kakaót, kiflit. A menyem mondta, hogy másutt nincs ilyen flanc. Ennyi drága sírkőíAgyerekek azt akarták, hogy mi is hozassunk márványt, mert mit szólnak az emberek. Bírta volna a kassza, de minek, én nem akartam. Meg is szóltak bennünket, hogy csak ilyent állíttattunk az uramnak.”

Egy asszony azért építtetett harmincezer forintos sírkövet, mert amikor a férje meghalt, a tanács díszsírhelyet adott neki. „Én meg helyhez illő sírkövet akartam. Ha családom lett volna, talán nem is csináltatom.”

Egy öregember rámmordul. „Mit képzel maga, ki vagyok én? Rám ne mondják, hogy elörökölte a szülei vagyonát, oszt még egy sírkövet se csináltat nekik. Ott van az a sír, a körösztje is rohadt. Pedig a nevelt fiuk hatvan holdat örökölt tőlük. Annyit megtehetett volna, hogy csináltat egy sírkövet. Hálátlan az ilyen ember.”

Egy idős néni szerint divat a temető. „Az egyik különb akar lenni mint a másik, még itt is. Mindenki meg akarja mutatni, hogy ő azért valaki. Azért áldoznak sokat a sírkőre, hogy tovább tartson. Az utókor emlékezzen rájuk. Aki ide tud költeni, annak még marad is, adhatna óvodára is, ha akarna.”

„FELTÁMADUNK”

olvashatjuk a temetőkapukon a felírást. Ez adta az ötletet, hogy megkérdezzem az odalátogatóktól hisznek-e a feltámadásban?

„Nem nagyon támadunk fel. Nem éled már föl az, aki a föld alatt van!”

Egy ötven év körüli asszony nagy bizonytalanságot árul el, amikor megkérdezem. „Nem is tudom. Én nem vagyok túlságosan vallásos, de hitetlen sem. Azért valami igazságnak csak kell lenni. Lehet, hogy van benne valami. Sohse felejtem el, amit a pap mondott az egyik temetésen. Azt mondjuk, ráérünk templomba járni, ha öregek leszünk .Oszt egy fiatal ember volt, akit temetett. Szerintem megnyugtató templomba lenni.”

Frissen hantolt sírt igazgató asszonytól kérdeztem, hogy beszélt-e a pap a temetésen a feltámadásról?

„Igen. De nem értjük mi azt.”

— Miért nem kérdezte meg tőle hogyan kell érteni.

„Nem akartam zavarba hozni. Nem tudná ő sem megmagyarázni, csak úgy mondja.” Középkorú nő jött be a temetőkapun. Megállt egy sírnál. Keresztet vetett. Kérdésemre — hisz-e a feltámadásban — így felelt:

„Az egyik ember hisz, a másik nem. Ez mindenkinek magánügye. Mi régebbiek még hiszünk.”

56