Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Bánlaky Pál: Fülöpszállás szerepkereső értelmisége

„Csak ez a vezető szerep eléggé szűk körre szokott korlátozódni.” Mindenki a felső vezetőktől várja a megoldásokat. A többiek pedig (pedagógusok, agronómusok, orvosok, gyógyszerészek, MÁV-osok és a többiek) „Ők is csak úgy élik az egyéni életüket, mint a téesz-dolgozó, vagy az IGV dolgozója, vagy a postás. Pedig ők több tudást kaptak, többet is kéne adniuk.”

A többet-adás egyik legfontosabb formája a különböző fajta példaadás.

Példát kell mutatni a kulturális javakhoz való viszony dolgaiban. Kell? Inkább kellene! Mutatjaa következő megfogalmazás: „Mivel az értelmiség nem megy, atöbbi sem megy.” Persze nemcsak kulturális rendezvényekről — amire a megfogalmazás közvetlenül vonatkozik —, van szó. Hiszen ha az értelmiség mindennapi tevékenységei között nincs jelen természetes módon például az olvasás, (a faluban ilyen dolgok is köztudottá válnak!), akkor hogyan várható el annak értékként-tételezése a nem-értelmiségiek részéről?

És példaként szolgál az értelmiség technikai-szakmai dolgokban is. Az agronómus háztáji szőlője nem pusztán a mellékjövedelem forrása, hanem egyúttal mintagazdaság is. A fajtakiválasztásban, telepítésben, szőlőművelésben egyre inkább az agronómus a minta, az ő tanácsait fogadják el. így hát a maga munkájában is példa-érvényűt kell produkálnia.

De legtágabban értelmezve is: az egész életforma vonatkozásában az értelmiségnek kell (kellene) példát mutatnia. Vagy, a mai fülöpszállási értékrendre konkretizálva, „kell valami több, mint a vagyonszerzés”.

Betölti-e ezt a többszörösen összetett példaadó funkciót ma Fülöpszállás értelmisége? Úgy látom, csak korlátozott mértékben. Nem alakítván ki sajátos értelmiségi értékrendjét, elfogadja és éli a falu anyagiakra és fizikai munkára orientált normarendszerét. így viszont a különállási törekvések megmaradnak az érintkezési formák formális mozzanatainak, az életmód egészének magasabb értékeket felmutató tartalmai nélkül. Különállásuk pusztán hagyományőrző más-ság, nem pedig előremutató tartalmakat reprezentáló többség.

Ide tartozik afalu véleménye, a szorosabb értelemben vett (államigazgatási, politikai) vezetéséről. Az emberek — így hallottam — nincsenek nagyon megelégedve vezetőikkel. De tulajdonképpen nem tudják elmondani, hogy miért, és nem tudják elmondani, hogy mit kívánnának. Valami furcsa, általános elégedetlenség vibrál: „itt húsz éve nem volt olyan vezető, akivel meg lettek volna elégedve”. „Fülöpszállás lakossága soha nem tudta megvédeni sem az érdekeit, sem a vezetőit. Ez jellemző, hogy nem tart össze a falunak a lakossága.” Én azt hiszem, ez a megfoghatatlan elégedetlenség, ez az összetartás-hiány mélyebb folyamatokra utal. Évszázados feszültség, amelyben a vezetők ellen pisszenni sem lehetett, tör most fel. A mindig hallgatásba szorított nép tanulja a demokráciát. Az első lépés a negációé lehet csak: szidja, mert végre lehet és szabad szidnia a vezetést. Ahhoz, hogy alkotó módon tudjanak beleszólni a saját dolgaikba, vagy problémákat elemezni, és megoldásmódokat kimunkálni tudjanak, még nem jutottak el. Hiányoznak a tapasztalatok, hiányoznak az információk, és — megint egyszer — nem munkálódtak még ki a társadalmi cselekvés és gondolkodás megfelelő keretei, fórumai, formái. Nem elegendő a falu népének közönyére, széthúzására hivatkozni; türelmes aprómunkával meg kell tanítani az embereket a demokráciára — és ebben a falu vezetőin kívül az értelmiségnek is van (volna) szerepe.

Itt a falu közéletének dolgaihoz jutottunk.

Többen, különböző megfogalmazásokban, de a lényeget tekintve azonos módon fogalmazták meg, hogy a falu közéleti aktivitása jóval kisebb annál, ami kellene, és ami lehetne. Visszahúzódás, elszigetelődés tapasztalható, az értelmiségieknél is a közösségi érzés hiánya, kevés a mozgató ember. Megegyeztek abban is, hogy nem az

46