Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Bánlaky Pál: Fülöpszállás szerepkereső értelmisége

Mellékjövedelmük (háztáji!) is jóval nagyobb a számolatlanul befektetett plusz munkaráfordítás következtében; így áll elő az a helyzet, hogy a faluban dolgozó fizikai munkások átlagos életszínvonala meghaladja egyes értelmiségi csoportok (így a pedagógusok) átlagos életszínvonalát. Ha most ehhez hozzágondoljuk azt, hogy az utóbbi másfél évtizedben több — itt nem elemzendő, mert köztudott — tényező következtében a közvélemény értékelési rendszerében határozottan felerősödött az anyagi motívumok jelentősége, akkor érthetővé válik az értelmiségi foglalkozások értékelésének radikális megváltozása. Jól tanuló, jófejű nyolcadikos gyerektől kérdezte osztályfőnöke, miért nem akar tovább tanulni? A válasz: „Minek, tanár néni? Elmegyek a téeszbe, három év múlva többet keresek, mint maga most...” De ennek a pillanatnyilag egyre inkább érvényesülő hasznossági elvnek az alapján miért törekedjék a fiatal akár a legjobban megfizetett értelmiségi szakmák közé tartozó agronómusi állásba is? Hiszen traktorosként (lásd háztáji gazdálkodás motívumainál mondottak) esetleg többet keres, mint a főagronómus.

Hozzátartozik ehhez, hogy a falusi értelmiség hagyományos presztízse nem kis mértékben a magyar társadalomszerkezet sajátos, szélsőségesen polarizált jellegéből adódott. A parasztság — Erdei Ferenc szavaival — mintegy társadalom alatti létezésbe szoríttatott. Közlekedése a felsőbb társadalommal, vagy inkább általában a társadalommal, szinte kizárólag a jelenlevő értelmiség közvetítésével valósulhatott meg. Az információkat ez az értelmiség közvetítette számára, ügyes-bajos dolgaiban csak tőle kérhetett segítséget és tanácsot. A társadalmi élet nyíltabbá válása, az információs csatornák megszaporodása és hozzáférhetővé alakulása; a társadalomszerkezet mindennapi mozgásokra is lebontott átalakulása ezt az értelmiségi funkciót erőteljesen visszaszorította. Az emberek nincsenek oly mértékben rászorulva a tanítóra, tanácselnökre, tanácsi dolgozóra, mint régebben a jegyzőre vagy tanítóra; látókörük és társadalmi mozgáskörük szélesedett, közvetlenül hozzájutnak a szükséges információkhoz: önállóan tudnak élni és ügyeiket intézni.

Az értelmiségi foglalkozásnak, mint olyannak, nincs tehát különösebb tekintélye; az értelmiségi embernek egyénként kell a presztízst megszereznie. Ennek alapja azonban csak a fokozott szellemi teljesítmény lehet.

Voltaképpen ezek a tényezők határozzák meg az értelmiség falubeli helyzetét. Ami korántsem egyértelmű, inkább nagyon is labilis, bizonytalan. Az értelmiségiekben ugyanis bőséggel megvannak még az elkülönülési tendenciák. Szorosabb kapcsolataik, intenzívebb érintkezési formáik saját köreikre korlátozódnak. Fenntartja különállását, vagy legalábbis annak látszatát. Teszik ezt mindenekelőtt azért, mert az értelmiségi magatartás egyetlen valóságos mintája számukra a hagyományos modell. De egyben jól érzékelik a falu népének szemléletváltozását is, amely nem hajlandó az értelmiségieket „fölsőségnek” tekinteni. Helyét a megváltozott szituációban: a falu népével eggyéolvadó, sajátos értelmiségi presztízsét szellemi teljesítményekkel kivívó értelmiségi magatartás-modellt viszont még nem találta meg. — Itt ismét a bevezetőben említett átmenetiség, normabizonytalanság egy konkrét jelenségét találjuk.

A presztízs egyetlen lehetséges újfajta alapjából egyenesen következik, hogy ma a falu értelmiségének elsődleges feladata volna: kovásznak lenni, „az embereket vinni magával”. A feltételes mód itt nem véletlen. Fülöpszálláson sokan megfogalmazták ezt, de mindjárt hozzátették, hogy ma még az értelmiség távolról sem kielégítő módon felel meg ennek a feladatnak. Valahogy úgy áll a helyzet, hogy tömegeikben, csoportonként inkább csak a pedagógusok mozognak, s ők is (mint látni fogjuk) eléggé formális keretek között. A többi értelmiségi csoportokból inkább csak egyének vannak jelen. Az értelmiségnek, főként a falu szellemi életében, vezető szerepűnek kellene lennie.

45