Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Bánlaky Pál: Fülöpszállás szerepkereső értelmisége
negyven éve él és dolgozik itt. Elvétve találkoztam csak helyi születésűvel, aki másutt kezdte a pályát, s úgy tért haza. A jelenleg Fülöpszálláson élő értelmiségiek tipikus életútjának tehát az látszik, hogy első, második munka- és életterükként kerültek ide, s itt meggyökeresedtek. A falu tehát, ha kitermelni nem is, úgy tűnik, megtartani, megkötni, tudja értelmiségét. Fontos tény, hogy döntő többségük első-generációs értelmiségi. Vagyis szüleik még munkások vagy parasztok voltak. E tény egyik nem jelentéktelen következménye, hogy gondolkodás- és magatartásmódjukban őrzik a családi környezet, a kibocsátó közeg indíttatásait. A másod- vagy harmadgenerációs értelmiségiek már családjukban, szüleiktől elsajátíthatják a jellegzetesen értelmiségi értékeket. A munkás- parasztszár- mazásúaknak erre természetesen nincs lehetősége. Nekik tehát maguknak, saját életükben, saját életvitelükben kell kialakítani az értelmiség magatartás-mintáit. Ez egyszerre jelenti azt is, hogy viszonylag könnyen tudnak integrálódni a falu egészébe; megtalálják a közös nyelvet, tudnak kommunikálni a nem értelmiségiekkel, ugyanakkor meglehetősen nehézzé válik a saját értelmiségi életmód és értékek kialakítása-elsajá- títása. Főként a szabad idős tevékenységmódok és a szellemi értékekhez való viszony vonatkozásában lesz e hatás tettenérhető. Mondottuk, hogy jó részük félig-meddig véletlenszerűen került a faluba, idegenként- ismeretlenként kellett beilleszkednie. Az életút külön, kitüntetett mozzanataként tehát a beilleszkedés folyamatát kell szemügyre vennünk. 2. Beilleszkedés a munkahely és a falu közösségébe Amikor a beilleszkedési folyamat néhány fő jellegzetességét próbálom felvázolni* elkerülhetetlenül „féloldalas” lesz a kép. Jelenleg Fülöpszálláson lakó emberekkel beszélgettem, olyanokkal tehát, akik most is a faluban élnek, akik valamiképpen beilleszkedtek. (Az eltávozottaknak nem mentem utána; ez már messze meghaladta volna munkánk kereteit.) így csak azokról a motívumokról beszélhetek, amelyek segítik a beilleszkedés folyamatát, s a nehézségek közül is csak azokról, amelyek nem zárják ki, nem teszik lehetetlenné a maradást. Azokról a hatásokról, amelyek távozásra, esetleg menekülésre késztethetnek valakit, azok adhattak volna számot, akik már nincsenek a faluban. Szó volt arról korábban, hogy a falu befogadja az érkezőt. Ez azonban nem olyan egyszerű mégsem. Kétségtelen tény, hogy nincs bezárkózás, nincs ellenállás az újonnan jöttékkel szemben. De az is igaz, hogy nincs igazán kitárulkozó nyitottság sem. A falu mintha kissé közömbösen adná magát: „ha jössz, és akarod, szívesen látunk, ha nem jössz és nem akarod, nekünk úgy is jó”. Egészen pontosan mutatja ezt a mentalitást a friss diplomával érkező fiatalok fogadtatása. Vagy inkább, hogy pontosak legyünk, a fogadtatás hiánya. Többen mondták el tartalmilag ugyanazt, amit egyikük így fogalmazott: „... furcsa volt nekem az, és rosszul is esett egy kicsit, hogy amikor megjöttem, úgy éreztem, észre se vesznek. Nem volt, hogy na, itt egy új ember, ki ez, mi ez? Csak úgy voltam, és beletartott egykét évbe, míg kezdtem kiismerni magamat.” Igen, ez a „kiismertem magamat” dolog a beilleszkedés egyik kulcskérdése. Kialakult közösségbe kerül az ember, amelyben bevett szokások vannak, az emberek közötti viszonyok bonyolult hálózata létezik, megszabva a társadalmi közlekedés irányait és lehetséges módozatait; egy olyan bonyolult organizmusba kerül tehát az ember, amelyet meg kell tanulni ahhoz, hogy nagyobb konfliktusok nélkül élni és mozogni tudjon benne. A mindennapi tapasztalatok alapján, a kisebb-nagyobb ütközések nyomán 33
