Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 1. szám - SZEMLE - Tóth Piroska: Szakonyi Károly: Tudatom, jól vagyok - Seres József: Garai Gábor: Visszfény

SZAKONYI KÁROLY: TUDATOM, JÓL VAGYOK

„És semmi különös újság” — asszociáljuk a régen oly tipikus levélkezdet folytatását a címhez. Valóban jól érzi magát Szakonyi a világban? Semmi újság nincs írói portáján? Ha a kötetet vizsgáljuk: a válaszok igen—nem-jelei kiegyenlítődnek.

Először a témákra figyelve; a kedvelt régiekkel találkozunk: háborús emlékek — kissé megfakult emberség-kereséssel: katonaélet az 50-es évek elején — filmhíradós közvetlenséggel; kiüresedett, tartalmatlan, zátonyra futó emberi kapcsolatok — eltérő hullámhosszra kerültek látleleteként; a mában helyüket keresők, önmagukat magányba taszítok pillanatfotója; öregemberek lassan morzsolódó muszájnapjai. Új viszont, hogy hiányzik vagy csak áttételesen van jelen a korábbi kötetekben megszokott falusi, gyermekkorból visszaintő emlékkép. És nincsen cirkusz-téma, halálugrásba rántó, szívszorító, izzó drámaiságá- val. Helyettük itt egy ál-állatmese. Ez azonban olyan direkt tanító példázaté, hogy már-már ellenkező hatást vált ki az olvasóból. Mindenesetre, az író növekvő szociális érzékenységét sejteti.

E forrásból fakadhat az az új vonás is, hogy Szakonyi a kötet egyharmadát szentelte az öregek, a hajsza ritmusából kikerülők, a sodrásból kiszorítottak világának. Olyan — rég kimunkált írói erénye — atmoszféra-és jellemteremtő tudással, hogy szinte dokumentum-hitelűvé emelkednek ezek az arcképek. Ezt a megdöbbentő erejű hitelességet támogatja az itt uralkodó formai megoldás: a monológ. A többi írás is riportszerű elevenséggel hat, párbeszédekké sűrűsödnek a bennük szikrázó feszültségtől. Az elbeszélő alig szólal meg. Ez a két technika még fokozza — a korábban is feltűnő — szándékos írói rejtőzködést. Szakonyi most sem vállalkozik tehát a rendező szerepére, bár az operatőr munkájával sem elégszik meg. A kívülállás látszólagos csupán. A hitelesítés igénye.és eredményessége, az ember benső, apró rezdüléseinek érzékeltetése, a különlegesen alakuló erőterek egyéniségváltoztató hatalmának fölismerése a mélységekig hatoló lélekbúvárrá avatják.

Szakonyira most lett igazán jellemző a korábban ráragasztott címke: csak néhány dolgot akar tisztán látni, de azt teljes alapossággal, minden oldaláról, velejéig. így nyer még több értelmet az ún. elhallgatásos stílus, a ,,jéghegy”-alkotás. így fordul igazra az írói szándék: „Arról van szó, hogy megérintetted-e a szavak mélyén rejtőző igazságot vagy sem.” így mi is együtt örülhetünk az íróval, osztozva a „jól vagyok” derűjében.

De forduljunk igazolásért az alkotói világképhez. írásaiban most is uralkodó az „állapotként bemutatott következmény”. Van-e kiút, lehetőség a félrecsavarodott élet kiigazítására: az író válasza korántsem pozitív. A tagadás sem egyértelmű, mert hiányzik az indulat. Hiszen az

„állapotként bemutatott következmény” az öregek világában lezáródott, túl nem haladható élet- vitellé-életelvvé kövesült. Kilátástalan a jövő a talajt vesztetteknek is, mint ,,A világ közepén” ifjú hősének. A múltba kapaszkodna tétován, de a gyermekkori nyugalmat képviselő, jóságos Ve- ronka néni nem elegendő a pillanatnyi békéhez sem. A további menekülés a monotonan hulló eső szürkeségébe — nem kiutat, végső eltévedést jelent.

Az írói világkép elkomorulásáról ad hírt a „j. Ch. napjója” is. A Megváltó magamagában sem bízik. A Megváltóvá (felelős felnőtté) érésben nem önerejébe, mások vak hitébe kénytelen támaszt keresni. Hogyan is hihetnénk hát benne — üt vissza az Adáshiba családja . . . Vagy éppen a hinni tudás, az egyéni akarat bűverejét hirdetné Szakonyi? Elég halk futam a negatív körképben . . .

S ha mégis jól érzi magát az író, annak is lelünk okát. Ha összevetjük e bizonytalan szerkesztésű novellagyűjteményt az ugyancsak a múlt évben megjelent, drámáit, hangjátékait sorjáztató „Irányítószám 2000” c. kötetével — azt kell hinnünk, a szerző végleg eljegyezte magát a drámai műfajjal. S ha néhány korábbi példára gondolunk: „Milyen nap van ma?”, „főidőben” stb. megerősödik az az érzésünk, hogy elbeszélései igazában egy-egy dráma, hangjáték előmunkálatai. S ha a „felfokozottságot nagyon szerető író, akit a mutatvány lényege, a csodálatba ejtő pillanat” sűrítettsége izgat, a cirkusz-témák feszültségét a novellákból a drámai szövetbe menti át, úgy erőteljes meglepetéseket érlel a mai magyar drámának. Mi együtt sóhajtjuk vele és hősével: „Csak érdemes legyek rá. Csak érdemes legyek a hitükre.” (Szépirodalmi 1976.)

TÓTH PIROSKA

GARAI GÁBOR: VISSZFÉNY

Megszoktuk már úgy beszélni Garai Gáborról, úgy gondolni rá, mint aki „fegyelmezett”, költői útjában sohasem kilengő, nem okoz váratlan meglepetést. Pedig első nagy figyelmet keltő verse, a Tűz-tánc is csupa kilengés: a félelem, a szorongás, a remény és öröm, s a bizakodás járja benne féktelen táncát. És az élet határtalan szeretete. Mert Garai szerelmese ennek az életnek akkor is. amikor talpától a haja száláig a kétségbeesés járja át.

S ez az, amiről mostani új kötetével, a Vissz- fény-nyel kapcsolatban legtöbbet kell szólnunk. Persze, azt mondhatnánk, hogy a költők mind az élet szerelmesei, azért lettek költők. Csakhogy ez nem mindig ilyen nyilvánvaló, s nem süt át annyira a verseiken. S hogy Garai fegyelmezett? Lehet, de talán éppen azért válik annyira izzóvá, mint elfojtott tűz az izzó kazánban. Éreztük ezt eddigi verseiben is, de most az új kötetben nyil92