Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 1. szám - SZEMLE - Tóth Piroska: Szakonyi Károly: Tudatom, jól vagyok - Seres József: Garai Gábor: Visszfény

vánvalóvá váltak a lélek vívódásainak parttalan, korlátlan kitörései.

„Immár aligha változom meg: / minden vonásom végleges” — írta egy régebbi versében. Talán így igaz, de ezen belül mennyi változás lehetséges! A közösség és a közösségivé változott „én” harca és együttes kiállása a világ gondjaiért nem most jelentkezik először verseiben, mégis új vonásként üdvözölhetjük. Legszebb példa erre a cimadó vers, a Visszfény. Nyilván nem is véletlenül emelte ki a költő, s tette mintegy mottóként a kötet élére. Tömör, mindössze három rövid versszak. S mintha patikusmérlegen mérte volna meg minden szavát. Az első két versszak két ellentétes képet ad arról, aki meglátja a világ szépségét, csodáját, s arról, aki nem tud feljebb emelkedni, ,,s lerogy saját súlya alatt” — De nézzük kicsit részletezőbben, mert nemcsak ennek a kötetnek, hanem Garai egész eddigi költészetének kulcsa ez a vers.

A vers mottója egy Babits-idézet: „ki méltó látni a csodát,/ az a csodát magában hordja.” Ezt a mély és igaz meglátást formálja verssé Garai a Visszfényben. Az első versszak után azt hihetnénk, hogy önmagáról szól. A csodáról, melynek látása neki, mint költőnek megadatott:

Aki méltó — magában hordja a szépet s az álmodozást; tulajdon visszfényét ragyogja, magáról kér feloldozást.

Ellenállhatatlanul tolul elénk Babits másik verse, A lírikus epilógja, a fájdalom, hogy önmagába zárva kell élni életét. Ebben megerősít a második versszak is a méltatlanról, aki „magában nem tud tündökölni.” Csakhogy Garai látomása mégsem ez. Az első két versszak csak előkép ahhoz, hogy kimondhassa a benne megszületett feloldást:

De felkél, ha más terhe nyomja — emeli vállát —

s szárnya nő.

Szerelmét lánggal lobogózza, s megőrli szívét az idő.

Ez tehát a legfőbb jó, a legnagyobb feladat: más terhét venni magunkra. Akkor tán megszületik a csoda bennünk is, akik eddig nem láthattuk. Mi más lenne ez, mint az élet értelmének, szépségének, csodájának olthatatlan vágya és keresése? Vagy talán már felismerése? Lehet. De ez a felismerés sohasem teljes.Jönnek újabb csodák, s jöhetnek bűnök, kínok, visszaesések. — Aki ismeri Garai életútját, gyors és sokszor látványos költői sikereit, belső vívódásait is megérti. — A kötet négy ciklusa, A magányos fa, A nagy hal, a Szerda és az Anyám könyve négy különböző témakört ölel fel, mégis szorosan kapcsolódnak egymáshoz.

Az első ciklus versei a magába zárt „én” vergődését tükrözik, és vágyódását a világ kibontott szépségei iránt. A Magányos fa, Csontváry cédrusa, mered elénk félelmetes kivetettségében. Félelmetes és megható élmény az is, amit Csontváry remeke keltett Garaiban. A magára maradt egyén fájdalmas kiáltása:

Ahány gallya, annyi néma görcsös jajgatása: álló sírját állhatatos gyökere megásta.

A belső rímmel is tetézett halmaz-rímelés a rímtelenségével élesen kiugró harmadik sorral — mélyen vésődik az idegeinkbe, zsigereinkbe is.

S a másik — az ezt kiegészítő versben (Csontváry önarcképe), mintha már a költő önarcképét tartaná elénk: „Ez a két szem már csak befelé lát:” — de ott van benne mégis a feloldozás is:

Tulajdon testébe maró rab állat,

vergődik, mintha még esélye lenne . . . Ki bocsátja szabadon végzetéből?

Ki bocsátja szabadon azt, kit a kábulat megejtett már, s hiába vallatja „Arcra borulva . . . éjszakánként ... a beszűrődő sivár fényt”, hogy mi a vétke? Ki vált meg s miért hagyta mindenki magára.

Nem tudom, milyen egyéni élmények kergették a költőt ebbe a tépelödő fájdalomba, de nem is fontos, hogy tudjam. Tanú a vers, hogy a jajszó őszinte és mélyről fakadó. Nem menekülés ez Garainál a közéletiség, az úgynevezett politikus, harcos versek elől. Ez a magányérzés sem jelent hát megtorpanást, vagy visszavonulást, csak a társkeresést, az „én” és a „közösség” megnyugtató egységét. Erre utalnak a költő más versei is. „Nem magamért élek,” — kiáltja még a „Kóbor végvári vitéz fohásza a XVI. század végén cimű allegorikus panaszkodó versében is, és egyre inkább örömét találja a természet szépségében. „Testvér-világ”-ot köszönt a Tavaszköszöntő himnuszos dalában, s a Mérleg-havá-ban már „Sugarak húrján szerelmek zenélnek.” Van kedve és ereje — mintegy régebbi nagy verse folytatásaként — megírni a Szerda című hosszú, kalei- doszkóp-szerűen panorámás versét arról, hogy bár szeszélyes, „Változó szeleket zúgat a koranyár” — vagyis a folyton elmúló és újuló élet. Magával ragadnakfelénktáruló képei: atermészet üdesége, a szerelmesek derűs öröme, s hiába acsarkodnak a múlt kísértetei, már „Recsegnek- ropognak / a fekete bárka szuvas abroncsai.”

Még világosabbá, erőteljesebbé válik ennél a versnél az a szimbólum, amelyet előbb már a Kedd című versében megfogalmazott:

Mert szerda van már,

ha nem vennétek észre, s figyeljetek:

közelebb a vasárnap, közelebb a vasárnap!

93