Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 1. szám - SZEMLE - Czére Béla: Galgóczi Erzsébet: A közös bűn

Túl sokáig élt az irodalom peremvidékén, és még híres, nagy sikerű regényei után is kénytelen mellékmunkákkal kínlódni, idejét pazarolva — ta­lán ezért, de talán egyébként is lassan dolgozik. És közben telnek az évek. Pedig hazai élményanyaga nem kevésbé gazdag, mint az, amit Palesztina— Izrael földjén szerzett. Bármennyire otthonossá tette is számunkra ezt a távoli világot, talán sza­bad nyomatékosan hangoztatni annak igényét, hogy a megígért kelet-európai témájú regényét mielőbb megírja. Akár trilógia vagy tetralógia is lehetne. LÁZÁR ISTVÁN GALGÓCZI ERZSÉBET: A KÖZÖS BŰN Szabálytalan, rendhagyó dokumentumregényt, egy tanyán elkövetett megdöbbentő gyilkosságot exponáló „tényregényt” írt ezúttal Galgóczi Erzsébet, amelynek látszólagos extrémitása mö­gött az írónő érzékeltetni kívánta a történelem „pszichikumában” rejlő társadalmi, emberi tör­vényszerűséget. A mai magyar kispróza élvonalá­ba emelkedett író novellisztikájának három — már kitűnő művekkel fémjelzett—élményvidéké­ről származik, összegeződik a kisregény cselek­ménye, gondolatisága. A paraszti világnak — a személyi kultusz évei által determinált — súlyos gondjaiból, problémáiból és az 1956 utáni kibon­takozás, útkeresés perspektívájából, az embert a szűk, fojtogató, már-már a vegetáció szintjére szorító tanyasi élet bezártságának tragikumából és maguknak az ötvenhatos eseményeknek a konfliktusából. Elég, ha az 1976-ban A vesztes nem te vagy címen megjelent válogatott elbe­széléseinek olyan darabjaira gondolunk, mint a paraszti lét egzisztenciális problémáit a személyi kultusz visszaéléseinek és az 1956 utáni életforma­váltásnak a tükrében felidéző Idegen a faluban vagy a balladai erejű Aknamező c. novellák. De ezekről a forrásvidékekről származnak a zárt tanyai világ drámáját az átmenetileg felbomlott rend tragikumában vagy a megrázó katarzist ki­váltó bűntény kuriózumában megjelenítő elbe­szélések (Ott is csak hó van, Valahol fények) ugyanúgy, mint az elzártság kiszolgáltatottságát a háború apokaliptikus víziójává növelő Nyolc karéj kenyér is. Galgóczi kisregényének 1956 novemberében történő érthetetlen, embertelen gyilkossága szimbólum, „a közös bűn” jelképe. Két fiatal­ember — az erőszakosságra, garázdaságra amúgy is hajlamos Kuberkó és a disszidálási kísérletbe gyengeségből, tétovaságból sodródó későbbi áldozat — a határhoz közel eső tanyán kér éjsza­kai szállást. Disszidálási szándékuk éppolyan zava­ros és motiválatlan, mint az éjszakai szóváltás következtében bekövetkező brutális gyilkosság, amely után Kuberkó nem Nyugatra, hanem az áldozattól ellopott olcsó karórával a falujába menekül vissza. A bűntény „társtettesei” — a félelem miatti eltussolói — az akkori viszonyok és a zavartság, tájékozatlanság által determinált vidéki köztudat objektív és szubjektív hatásának révén válnak bűnösökké és áldozatokká is egyben. Hiszen a gyilkosság az éjszakai tanyán következik be, ahol „minden megtörténhet az emberrel”: az öreg Sokorai a tehetetlenség beletörődésével fogadja be a szálláskérőket és a gyilkosság vádjától való félelmében kényszeríti fiát másnap a holttest eltüntetésére. Az ötvenes évek első felének szám­talan önkényeskedését átélt, megkeseredett, gya­nakvó parasztember logikája szerint csak áldozat van, a bűn bélyegét könnyen a családjukra süt­hetik — hiszen a gyilkos már nyilván a határon túl van. De meghatározza az öreg paraszt gondolko­dását a szétzilálódott közrend akkori állapota is: a gyilkosság időpontjában még náluk lakik az októ­ber végén menekülni kényszerült megyei vezető családja, s nincs szerinte ekkor még hatóság, aki­nek a bűntényt jelenthették volna. Sokorai szub­jektív önigazolással is átszőtt védekezésével az írónő a nyomozást vezető őrnagy érveit állítja szembe: nem „igazságot téve”, hanem inkább kérdezve. Galgóczi Erzsébet — a közelmúlt falusi társa­dalmának hátterét, politikai életét felvázolva —, nagyon sok mozzanattal motiválja ezt a „közös bűnhöz” vezető oknyomozást. Elsősorban az „államot” megtestesítő Kerekesek durva, tör­vénysértő önkényeskedéseivel (a faluban a rend­őrtől a tanács- és a téesz-elnökig minden fontos pozíciót az ő családjuk birtokol), akik — a később szükségszerűen meginduló történelmi folyamat elé „sietve” —, még 1956 végén is a régi mód­szerekkel próbálják folytatni a termelőszövetke­zet „felfejlesztését.” Kár, hogy ezt a személyi kultusz időszakát az ötvenhatos események tragi­kus zűrzavarába torkolltató társadalmi ok­nyomozást egyre inkább a gyilkosság aprólékos, hosszadalmas bűnügyi vizsgálata váltjaiéi: a mű szövetébe szervesen nem illeszkedő anekdotikus epizódokkal tarkítva — sajnos ki kell mondanunk — némileg fel is hígítva a regényt. A közös bűn cselekményének, gondolatiságá­nak legmarkánsabban vezetett szála az áldozat holttestét a Dunába talicskázó Sokorai Imre sor­sának tragédiáját bontja ki jelentős művészi erő­vel. A dolgos, értelmesebb életre vágyódó, az apja basáskodását kényszerűen tűrő parasztfiú nemcsak a gyilkosság által rájuk nehezedett igaz­ságot ismeri — „Nem lehet élni olyan világban, ahol minden megtörténhet az emberrel” —, ha­nem a másik, mélyebb igazságot is: „olyan világ­ban sem lehet élni, ahol semmi sem történhet az emberrel”. Sorsát a balladák tragikus sejtetésével mégis ez a szükségszerűséget felvillantó véletlen határozza meg: a rendőrség megérkezésekor kétségbeesetten menekülő fiú így válik végül „a közös bűn”igazi áldozatává. (Szépirodalmi Könyv­kiadó, 1976.). CZÉRE BÉLA 91

Next

/
Thumbnails
Contents