Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - Nádudvari Anna: Szerelmeslevelek (elbeszélés)

Ebéd után le szoktak feküdni, de ha nem, egy-két órára mindenesetre magukra csukják a szobák ajtaját. Akkor majd ő is nyüzsög kint egy kicsit, gondolta Irén. Eszik, meg ha maradt meleg víz, kimos valamit. Odakint esett, de jó esővíz gyűlhet össze a ház végi hordóban, ha otthon is ilyen az idő. Abban lehet jól mosni. Vékony homályosság fedte az ablakot. Kinyitotta, odalent, az esőcseppek alatt hullámzottak a falevelek. Jó lenne ezt megmutatni valakinek, csak úgy hátraszólni innét az ablaktól: gyere csak, nézd . . . ! Hogy is írta a katona: ,,sok fiú van és sok lány . . Mintha valami archaikus szöveg volna. Elővette, újraoivasta a levelet. Hát azt éppen nem mondhatja rá, hogy ellenszenves. Mi baj származna abból, ha írna neki? Esetleg találkozhatnának is, egy személyes beszélgetés többet elárulna. Hátha csak azért hord össze ilyen fennkölt és kitekert szövegeket, mert nem szokta meg, hogy írásban fejezze ki magát, s szóban sokkal természetesebb önállóbb. Hányszor tapasztalhatott ilyet a gyerekeknél is, sokszor el kellett már mondania: figyeld ahogy beszélünk, ne gondold, hogy ha fogalmazást írsz, valami különlegességeket várnak tőled. Ha a helyesírásukat akarta javítani, szintén a beszédre hivatkozott: hallgasd hogyan mondod, itt két betűt hallasz, igaz, ott meg egyet. Merjenek hinni a saját fülüknek, azt akarta.

„Kedves András! Ne haragudjon, hogy eddig nem válaszoltam a leveleire, de elég elfoglalt vagyok. Természetesen találkozhatunk, gondolom könnyen el tud jönni Pestre, nincs messze. Szívesen elkísérem valahová szórakozni, és akkor eldönthetjük, levelezünk-e tovább, meg hogy találkozunk-e többször is. Tehát a viszontlátásig üdvözlöm: Irén”

Leragasztotta, megcímezte a borítékot, bélyeget is tett rá, és már akkor eszébejutott, de egészen míg be nem dobta egy postaládába, miután két napig hurcolta a táskájában, rágódott azon. elküldje-e a levelet. Mit csinálna ő ezzel a fiúval? Például Zsóka társaságába el merné vinni? Vagy Bakosékhoz felhívni? Jenő és Edit már így is biztosan megtárgyalták, hogy „micsoda bakával jöhetett össze ez az Irén”? Csodálkoznak, hogy egy ilyen komoly lány! Vagy valójában nem is annyira komoly? Talán aggódnak, nehogy valami hülyeséget műveljen. Szívesen felvilágosítanák, milyen veszélyek leselkedhetnek rá. És nem értik, miért nem keres magához való férfit. Dehát nem sikerülhet mindenkinek úgy, mint nekik, ők aztán teljesen egymáshoz valók. Mindketten technikumot végeztek, így megvalósult, hogy egyforma legyen a műveltségük is, korban megfelelnek, Jenő három évvel idősebb Editnél. Éppen akkor házasodtak össze, mikor eljött az ideje — pontosan tudták, mikor jön el. Aztán a gyerekek is szabályosan érkeztek, sem előbb, sem később, mint kellett.

Dehát igazán nem tartozik senkinek felelősséggel. A szülei meg csak örülnének, hogy neki is van már „valakije”. Rendes legényember, most tölti a katonaidejét, mesélné az anyja a szomszédoknak, hát nem olyan tanult, mint Irénke, mentegetőzne talán egy kicsit, de ezt nem tartaná olyan borzasztó dolognak. Meg sem fordulna a fejében, hogy esetleg „nem tudnak beszélgetni” emiatt.

Eltelt annyi idő, hogy postafordultával megérkezhetett volna a válasz, de válasz nem érkezett. Irén biztos volt benne, hogy a fiú nem kapta meg a levelét, hiszen a találkozás kezdeményezésére ész nélkül reagált volna. Amilyen lelkesedést mutatott eddig. Néhány nap múlva megállapította, a postán, valahol elkallódhatott a levele, írt hát mégegyet az előzőhöz hasonló tartalommal, hozzátéve, hogy nohát, ez a posta miket művel.

Magától értetődött, hogy a válaszlevél most már szabályosan jött. Irén szinte előre tudta a tartalmát is. Még kiment a konyhába, mielőtt felbontotta volna. A joghurtjait berakta a hűtőszekrénybe, tálcára összekészítette a vacsoráját, közben Editnek mesélt valamit, mi volt az iskolában. Ráért, várták, és ettől éppen Edittel szemben megnőtt az önbizalma. Mintha jobban hasonlítottak volna egymáshoz, mint eddig.

A levélben azonban pont az ellenkezője állt annak, mint amire számított.

„Kedves Irén! Leveleit mindkettőt megkaptan melyekre válaszolok. Ne haragudjon hogy csak most írok de sajnos nagyon szűkösen van szabad időm s örülök hogy ki tudom pihenni magam. Minden második nap 24 órás őrszolgálatban vagyok, és ez nagyon komoly dolog és fárasztó. De térjek reá hogyan lehetne megoldanunk hogy találkozhassunk. Eléggé rosszul állok szabadság kérdésével is. Katona vagyok mint tudja is, nem csak én rajtam múlik hogy nem akkor hagyom el a hellyőrséget mikor én akarom. Azt nem tudom hogy hol lenne jobb találkoznunk azt önre bízom. írja meg, hogy hol? És hogy mikor tudok menni azt megtáviratozom. Csókolja Bandi”

Csak nézett. Ez meg mi? Hát ez még arra is képes lenne, hogy teljesen elhárítsa a találkozást. S ha jól olvas az ember a sorok között, rájöhet, az elhárítás már most megtörtént.

De tulajdonképpen ő az ilyesmit meg szokta érteni. Valami olyasmit válaszol rá, hogy hogyne, természetesen, ahogy a másiknak jobb. Most azonban alig-alig emlékezett már a fiúra, ha szembejön vele az iskola folyosóján, pedig ott minden embert különösen megnéz, nem úgy, mint az utcán, ahol olyan elálmélkodva jár, jöhet akár a legjobb barátnője is, vagy éppen Belmondo, meg sem ismeri. Egy nyúl, egy kísérleti fehéregér szinte. S ezek után, hogy efféle elképesztően pimasz levelet mer írni! Hát neki meg vitriolban fog forogni a golyóstolla hegyén az a kis gömböcske.

Mostanában tapasztalhatta, hogy ő is képes ilyen vitriolos magatartásra, és ez nem volt kellemetlen. Eljátszotta a vevőt, a szokásostól eltérően nem érte be azzal, hogy ott ciripeljen a pult sarkában, vagy csak szótlanul várja, vessenek rá is egy pillantást. Ne legyen már mindig az az észrevétlenül szerény lány, hanem „a vevő”, akivel foglalkoznak, fogalmazta meg utólag.

18