Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - Nádudvari Anna: Szerelmeslevelek (elbeszélés)

Otthon az egyik szobában a mennyezetről csak egy villanykörte lógott, dróton, ernyő nélkül. Elhatározta, hogy vesz rá valami burát, vagy ernyőt, úgyis közeleg az anyja születésnapja. Ez a vásárlás azonban nem bizonyult valami egyszerűnek. A Keravillból üveg-porcelán üzletbe irányították, ott viszont csodálkoztak szerintük különös kívánságán. Végül egy lakásvilágítás szakboltban kötött ki. Az egyik pult mögötti polcon látott is olyan ernyőket, mint amilyent ő akart venni. Várt, mert az egyik eladó éppen csilláralkatrészeket csomagolt, a másik közületi blokkot töltött ki, majd egy hatágú csillárt kezdett szétszerelni. Arra gondolt, mi lenne, ha tevékenységük közben feitenne valamelyiküknek egy kérdést. Elvégre nem atommaghasadással kapcsolatos kísérleteket végeznek. Dehát ki nem tudja, hogy az ilyesmi lehetetlen, Irén is várt hát sorára, csak amikor teljesen felszabadult az egyik eladó, mondta.

— Mennyezeti villanyra szeretnék ernyőt venni.

Az eladó elképedt:

— Miféle mennyezeti villanyra?

Irén ekkor kezdett valami változást érezni magában. Hát hiszen ő tanár, legfőbb feladata, hogy soha nem hallott dolgokról tájékoztasson, homályt oszlasson, amit nem értenek elmagyarázza. Miért szoruljon mindez az iskola négy fala közé?

— Kérem szépen, a mennyezetről egy dróton lóg lefelé egy villanykörte. Arra szeretnék tenni egy ernyőt.

— Ilyen nálunk nincs.

— És azok ott hátul?

— Ja, azok? Azokat csak ilyen foglalattal együtt lehetne feltenni.

És a pult alatti fiókból elővarázsolt egy foglalatot.

— Hát kérem, akkor egyszerű, ad egy foglalatot is, és ernyőt is.

Eddigre elég nagy feltűnést keltett a párbeszéd, s Irén újfajta mámorában még a panaszkönyvet is elkérte.

Most pedig azon tűnődött, mit is írna a találkozástól húzódozó levélre egy megsértett, sőt szerelmében megsértett, önérzetes nő. Ilyenek jutottak eszébe: „Azt hittem örömet szerzek azzal, ha felajánlom, hogy találkozzunk, de ha tudtam volna, hogy mindenféle kifogást keres majd, természetesen nem teszem. Nem szokásom senkiért se sorbaállni, és semmiféle táviratra nem fogok epedve várni. Üdvözlettel: Irén.”

„Kedves Irén! Levelét megkaptam mely eléggé elszomorított én azt a levelet nem azért írtam hogy csak válaszoljak de sajnos amit írtam azok tények és én erről nem tehetek. Én nem az a fiú vagyok ki egyszerre több lányokall foglalkozom és nem vagyok ráutalóévá hogy sorba álljanak értem. Tudom hogy az életben sok szélhámos van s nem tudom hogyan írjam meg hogy nem tartozom közzé- jük. Ha nekem valakim van akkor én nem vagyok kíváncsi ás nincsen szügségem más lányokra. Én akarok találkozni, sőt nagyon is jólesett az indítványozása hogy találkozunk. A ma kapott levelében levő tartalom fáj nekem gyanúsít olyan dolgokkal mely nem létezik.

Nagyon egyszerűen meggyőződhet rólla hogy igazat csakis az igazat írom. A Parancsnokságra ir egy levelet és akkor megbizonyosodik abban hogy nem hagytam el a laktanyát azóta mióta látam önt. Biztosan nem fogja elhinni azt sem hogy tavaly nyár óta nem tartottam kapcsolatot egy lányai sem önön kívül. Mást nem tudok csinálni van mégegy lehetőség látogatás minden héten csütörtökön van délután 17.00-tó! 21.00-ig. De ezt mellőzni akartam mert nem akartam idefárasztani. Ha nem akar velem találkozni akkor írja meg hogy ne várjam. Tisztelettel Bandi”

Irén meg is hatódott egy kicsit: rendes fiú ez, tényleg kéne vele találkozni. Legalább meglátná, milyenek lesznek felnőtt korukban azok a tanítványai, akiket nem tud már formálni. Pedig csöndben vannak az óráján, jól viselkednek, úgy néznek ki, mintha figyelnének. És aztán örülnek, hogy sikeresen becsaphatták, mert nem is figyelnek. Irén valahogy nem tudta elképzelni, vajon mire gondolhatnak ezek a gyerekek, mikor úgy hallgatnak. Mi foroghat a fejükben? Az ami történt velük tegnap, tegnapelőtt, valamikor? Vagy amit látnak! Esetleg mégoly közeli, kisszerű terveik, a délutáni játék, például? Amikor a történelem hőseivel azonosulhatnának, amikor a legjobb irodalmi művek közül fogadhatnának be magukba, akkor nem kapnak az alkalmon, hanem alig várják, hogy megszabaduljanak ezektől a szerintük unalmas dolgoktól. Rácz Lacival olvastatott fel a múltkor Gárdonyi A láthatatlan emberéből. Laci kedves tanítványa, gyakran odasündörög hozzá, segítsen-e valamit, érdeklődik, tanárnő hogy van, kikerekült szemekkel lelkendezik, milyen hasznos dolgokat tanulnak azon a szakkörön, ahová járni kezdett, s a második alkalommal már nem megy el, de mikor Irén megkérdezi, miért, ezt részletesen megindokolja. Meg tudja tanulni a leckét, s legtöbbször, ha nem is jelesre, de megtanulja.

Hát olvasta Laci A láthatatlan embert. Fel-felnézett, hogy Irén odafigyel-e, s mivel úgy tűnt, Irén közben belemerül az osztálykönyvbe, a többi gyerekre nevetve egyszercsak nem egyet, hanem kettőt lapozott az oldal aljához érve. Aztán már hármat. Akkor Irén csak rászólt, hogy lapozzon vissza és olvassa el a kihagyott részt, gondolta, később majd beszél vele külön, elmagyarázza, milyen csúnya dolog volt, amit tett. A lelkére kell hatni, megrendíteni a gyereket, s fogaimazgatta magában mit mond majd, de mire készen lett a nagy hegyibeszéddel, el is ment a kedve attól, hogy elővegye Lacit.

19