Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - Nádudvari Anna: Szerelmeslevelek (elbeszélés)

levelét a kettőnk megismeréséhez. Levél álltai szerintem képtelenségnek és régi módinak tartom teljes ismerkedésünket. Sajnos eléggé rossz levélíró vagyok mint bizonyosan észlelte.

Nem tudom hogy mit vétettem előző levelemben vagy talán könnyelmű gondolatoknak tűntek! Egyszerűen mint ember az embert, első látásra megszerettem megkívántam, ez olyan nagy bűn, ez olyan sértő szélhámosság? „Nem hinném.”

Vagy van udvarlója és előző levelem elolvasása után tárgytalanként tekinti. Üdvözlettel Bandi”

Hm, mintha gyérülnének a helyesírási hibák. Abban pedig teljesen igaza van, hogy képtelenség a teljes ismerkedés levél által, sőt továbbmenve, talán már a „régi mód” idején sem levélben szokták az ilyesmit megoldani. Na és, vajon hogyan kívánja meg „ember az embert”! És mitől lesz sértő a szélhámosság, továbbá, mitől lesz szélhámosság, ha megkívánja „ember az embert”? Honnét idézhette azt, hogy „nem hinném”? Az sem kis talány, milyen lehet a „tárgytalanként” tekintett udvarló?

Irén nem győzte olvasni a levelet, újabb és újabb humorforrásokat fedezett fel benne. No, most már nagyon gonosz vagyok, rakta le végül. A három nap múlva érkező újabb levelet pedig kifejezetten kíváncsian bontotta fel, majdnem olyan izgalmat érzett, mint mikor még csak az újság széléről letépett cédula birtokosa volt. Ritka kitartó ez a fiú, gondolta.

„Kedves Irén! Nem értem hogy miért nem válaszolt eddigi leveleimre. Gondolom hogy érdeklődéssel volt irántam, mivel elolvashatta és nem jött meg vissza hozzám de fölteszem magamnak a kérdést akkor miért nem válaszol? Hagyja hogy egyen a fene. Ha erre a levelemre sem kapok választ akkor sajnos rákényszerít kénytelen leszek feledésbe merülni ön iránt. Sokat csalódtam lányokban ne engedje hogy egy újabb bekövetkezzen. Ostobaságnak tartom feladni a reményt. Sok fiú van és leány sokan boldogok lesznek és vannak akik csalódnak egymásban. Itt a kezdetlegi stádiumban nem szabadna hagynia, ki tudja, valószínű hogy megértenénk egymást s jók lennénk egymás számára. Válaszát nagyon várom Bandi.”

A zöld tinta és az iniciálé a múlté, nincs már ideje ilyesmivel vacakolni. És micsoda naiv, de tulajdonképpen kedves elképzelés, hogy neki esetleg olvasatlanul, felbontatlan borítékban kellene visszaküldeni a leveleket, ha nem lenne „érdeklődéssel” írójuk iránt. A nagy ünnepélyességben pedig végre sikerült becsúsznia egy kis természetes hangnak, annak a bizonyos „hagyja, hogy egyen a fené”-nek.

Másnap vasárnap jött, és Irén nagyon utálta a vasárnapokat. Inkább vállalta sokszor a többórás utazásokat a szüleihez, mint hogy Pesten maradjon. Dehát mégsem utazhatott el minden hétvégén. Dolga volt rengeteg, ha más nem, az olvasás mindig lekötötte, csak az zavarta, hogy Bakosék, a főbérlői látják, ahogy itthon kuksol. Elmehetett volna könyvtárba már reggel, de épp ez az, hogy nem tudott felkelni. Csak halogatta, halogatta, már úgy gyűlölte az ágyat, hogy legszívesebben széttépte, szétrúgta volna, mégsem kelt fel. Mert ha felkelt is, mit tehetett, sokáig mosdatlanul, öltözetlenül, éhesen ődöngött a szobában. így képtelenségnek tartotta valami értelmes tevékenységbe belefogni.

A fürdőszobában zúgott a mosógép, s a fürdőkád, a mosdókagyló, a lavór telistele vizes ruhákkal, a földön további nagy kupac szennyes. A konyhában az asztalon reggelimaradványok, a készülő ebéd részei, s ugyancsak az ebédhez nélkülözhetetlen tartozékok a konyhaszekrényen, a székeken. Minden edényben egy kis ez-az. Irén kileste vagy már kitapasztalta, melyik helyiségben mikor hagy egy kicsit alább a dolog, akkor kérte meg Editet, szorítson neki helyet. Edit természetesen haladéktalanul neki is látott a helycsinálásnak, s közben ilyen szövegek hallatszottak: á, elég lesz csak itt a mosdónál, egy kicsit.. . nem érdekes, mindjárt kész leszek... elférek, csak nyugodtan... ráérek, majd utána, ha befejezted. ..

Ebéd kotyvasztásáról szó sem lehetett, étterembe meg vasárnap és egyedül a világért nem ment volna. így, vagy Bakosékkal ebédelt — néha meghívták — vagy szárazát evett egész nap. És mindenben az volt a visszás, hogy nyugodtan mosakodhatott, főzőcskézhetett volna ilyen aggályok nélkül is, és teljesen érdemelten kapta a későnkelésével és nemfőzésével kapcsolatos tréfálkozást. Hiszen Bakosék bármit kért, teljesítették. Miért is ne, ilyen jó albérlőnek, aki mindig pontosan fizet, alig látni, szavát nem sokat hallani, ha jönnek hozzá, esetleg egy-két barátnő, s azok is hasonlóan jólneveltek. A gyerekekre is jó hatással lehet, mindig olyan szépen beszél velük.

Ez olyan vasárnap volt, amikor nem hívták meg ebédre. Behallatszott, ahogy félrehúzták a gázról a lábasokat. Edit tányérhalmokat vett elő a beépített, mágnessel patenten záródó konyhaszekrényből, s vitte be a szobába.

— Juditka, te hozd az evőeszközt! Kiskanalakat is! Majd meglátod, mit kaptok még, nem kell olyan kiváncsinak lenni.

Huzigálták a székeket, megcsörrentek az evőeszközök, ahogy szétrakták az asztalon. Aztán csend lett egy időre, majd kisebb járkálás, mikor elfogyott a leves, akkor már csak Edit ugrál, a többiek az asztalnál maradnak. Vajon Misi megette-e most a levest, nem nagyon szereti, úgy szokta, a végét már csak szürcsöli, rendetlenkedik. Juditka akkurátusán, sőt méltóságteljesen eszik, ő jobban megbecsüli az ételt: ez finom, mondja időnként. Jenő a tányérja fölött lapos pillantásokat vet a gyerekekre, s csak akkor szól, ha ezeknek a pillantásoknak a hatására nem hagynák abba a kifogásolt cselekedetet. Persze, inkább Misire kell rászólni. Jenő az ebéd vége felé szokott megélénkülni. Behozza az őrizgetett üveg bort —, de ez ritkán van, inkább csak szódát isznak —, poharakat, kávéscsészéket. Aha, most ideérkezhettek, szörcsögni kezdett a kávéfőzőgép.

17