Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 12. szám - Nádudvari Anna: Szerelmeslevelek (elbeszélés)
Pár napig halogatta a levélírást, de nem azért, mintha nem tudta volna eldönteni, írjon-e, vagy ne, csak úgy volt vele, ráér. Kellemesen érezte így magát, hogy bármikor elindíthat egy folyamatot, melynek során kapcsolatba kerülhet egy eddig ismeretlen, sőt, számára nem is létező emberrel. Kicsit azért félt, hogy a levéllel megtöri a hatást, amit afiúra gyakorolt. Talán még nem is válaszol, ki tudja? Nem vásárolt valami szép levélpapírt, az egész nem olyan fontos. A megszokott fehér géppapírt használta, bár természetesen kézzel írt rá, és egyszerű, béleletlen, fehér borítékot. „Kedves András”, szólította meg afiút.majd igyekezett humorosan visszaad ni a bámultatás alatti lelkiállapotát, végül hozzátette, „jól megijesztett, mikor odadobta azt a papírgombócot,” és hogy „üdvözlettel”. Hat sor lett az egész. Ez így éppen jó, gondolta, mintha csak a furcsaságokra reagálna, nem egészen értve azokat. Foglalkoztatja az eset érdekessége, de semmi olyat nem ír, amiből arra lehetne következtetni, beleegyezik valamibe. Nem mondhatnám tehát, hogy rímel a válasza a „szeretném, ha szeretné”-re, dehát azt biztosan a fiú sem gondolta komolyan, csak hirtelen jobb nem jutott az eszébe. Hatásos akart lenni. A leveleket mindig Edit hozta fel a kapubejáratnál levő levélszekrényből, Irén ha kapott valamit, mire hazajött ott találta a szobája asztalán. Nem nagyon örült ennek, így mindig pontosan tudják kivel levelezik vagy hol van hivatalos ügye, és következtethetnek is mindebből, esetleg a valóságos tényállástól teljesen eltérő dolgokat. Összekombinálják a hangulatával, ha rosszkedve van, hát mert biztosan kellemetlen hír érkezett. Ilyenkor aztán roppant részvevők. Az is zavarta, hogy előbb tudtak a leveléről, mint ő. Sőt, mivel Edit itthon szinte mindig az előszobabejárattal szembeni, s állandóan nyitott ajtajú konyhában tartózkodik, nem is emlékezik olyan esetre, hogy két éve, mióta náluk lakik délután öt és nyolc óra között Edit valahol máshol lett volna, gyakran közli is: leveled jött, ettől meg ettől. Az a furcsa, hogy éppen nekik nem mondhatja, adjanak számára is egy levélszekrénykulcsot, legalább ő vehesse ki a leveleit, s néha, ha korábban jön haza,ő találkozhasson velük elsőnek. Ilyet mondhat az ember a barátnőjének, főnökének, szomszédjának, csak éppen egyedül a főbérlőjének nem mondhat. Pedig a főbérlő természetesen nem késlekedne szerezni még egy kulcsot és udvarias mosollyal átnyújtani. Mégis, akkor már „valami” közéjük állna. Barátnő, főnök, szomszéd pedig esetleg elküldené a fenébe az embert a kívánságaival együtt. Dehát az kit érdekel? Annál félelmetesebb az a megnevezhetetlen „valami”, ami belekerülhet a lakás levegőjébe, ahol fő- és albérlő egy fedél alatt élnek. Nem véletlen, kósza megállapítás az, hogy „az én házam, az én váram”. Szokatlan külsejű levél pompázott az asztalon. Irén vezeték-és keresztnevének minden egyes betűje, mint valami iniciálé külön kirajzolva a borítékon, kétféle zöld tussal is árnyalva, a címet és a feladót szintén zöld tussal írták. Irén nem tudta, bosszankodjon-e, vagy meghatódjon, mert végeredményben a levélíró ezzel a megbecsülését akarja kifejezni, hogy mennyire fontos neki a címzett. Kicsit gyerekes, de kedves. A szép, bélelt borítékban dupla, franciakockás lapon a változatlanul zöld írás: „Kedves Irén! Én szinte meglepődve vettem át a levelet mellyet ön írt nekem, hiszen ismeretlen volt az ön neve. Viszont jóleső érzés volt hogy válaszolt, teljesen reménytelennek tartottam hogy fog írni nekem. Szégyellem magam hogy megijeztettem önt, bocsásson meg nekem hogy ijen úton kellett közölnöm, de sajnos jobbat nem tudtam kitalálni, meg talán az is hogy katona vagyok és féltem attól hogy szemtelenségnek veszi tőlem, még ijen gondolatok is nagyon zavartak. Ami sajnos egy kicsit fáj nekem jövő évben június 18-án szerelek le illetve válók civillé, alig több mint egy év viszont nagyon soknak tűnik itt bent. Nekem nagyon sokat jelentenek talán közelebbi ismeretségünk megvalósulása. Bízom benne hogy találkozunk és megismerjük egymást, és ha nem az a kevéss jó, kiss reménységem is elveszik az életben mellyet önnel szemben érzek. Levelem befejezem, várom a válaszát puszilja Bandi.” Tehát önözés és „puszilja.” És mindennek megkoronázásaként utóiratban két szerelmetes Stendhal idézet, melyek valószínűleg úgy járnak körben a kaszárnyában, akár a zöld tinta, meg az iniciálérajzolás művészete. Irén ezzel befejezettnek tekintette az ügyet, még megfordult a fejében, megírja, az valami minimális elvárás bárkivel szemben, hiszen ha többet nem, a nyolc általánost elvégezhette, olvasásra is van lehetősége, hogy egy rövid levelet ne rakjon tele a legdurvább helyesírási hibákkal, s ne tekerjen ki kivétel nélkül minden mondatot. Dehát akármilyen dühös lett, ez mégsem az ő formája. Zsóka bezzeg gondolkodás nélkül közölne valakivel bármily lesújtó dolgot. Azt mondta egyszer, néha csak azt sajnálja, hogy nem pofozhatja fel azokat, akik nem fogadják el a véleményét. S hogy milyen hülye, értelmetlen emberek vannak, egyszerűen a lelkét kiteheti, nem fogják fel mit akar. Irén azt jegyezte meg ehhez, hogy talán felfogják, csak mégsem akarják ugyanazt, mert nekik másképp jó. Zsóka mitől olyan biztos benne, hogy éppen neki van igaza? No, de a gyerekek, mondta Zsóka, sokszor kifejezetten ártanak maguknak, azt is tétlenül kell végignézni, ráhagyni, hogy nekik biztosan úgy jó? Irén szerint, már a gyerek is annyi mindent hoz múltjából, környezetéből, hogy sokkal többet tud sajátmagáról, mint bármelyik felnőtt róla. Zsóka azzal fejezte be a vitát, hogy ez igencsak lagymatag dialektika. Néhány napot váratott csak magára a következő levél.„Kedves Irén! Nem ostromlásként írom ezt a levelet mivel ez a második önhöz s nem kaptam választ az előzőre. írja meg hogy érdemes-e várnom 16
