Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - Nádudvari Anna: Szerelmeslevelek (elbeszélés)

Irén elrendezgette, szétterítette sárga vászonruhájának széles fodrát az ülésen. Az ülés zöld műbőr huzatán csillogva tükröződött a villanyfény. Már nem beszéltek a késésről, nem volt ami összefűzze a vagonban utazókat, az emberek vagy a közvetlen közelükben ülővel foglalkoztak, vagy lehunyták a szemüket. Irén elővette Bútor A velencei Szent Márk leírása című könyvét. Ezt a könyvet, hogy a kiadása óta hét év telt el, talán már senki sem olvassa. 68 körül rengeteget beszéltek erről és az ehhez hasonló könyvekről. Az ,,új regény” formaparádéjáról. Irén most mint útleírást vette elő újból, a nyáron Olaszországba készült.

A vonat ismét állt.

— Persze, mert nem a menetrend szerint megy, most mindenütt félreállítják — mondta egy barázdált arcú, ősz hajú ember.

— Éjfélre se érünk Pestre, s amíg én a Keletiből is hazavergődük! — sóhajtott Irén.

Mikor megindultak, észrevette, hogy nézik. Az átellenes oldalról, de nem a szembeni, hanem távolabbi ülésről egy katona meresztette rá a szemét. Érezte, hogy fáradt, rendetlen a haja, s talán mert nem gondolta, hogy bárki is törődik vele, olvasás közben, vagy mivel gyakran leengedte a könyvet és csak úgy bámészkodott, valamilyen arcot vágott, azt figyeli a fiú. De nem, ahogy ő most oda-odapislo- gott is, teljesen mereven, csak néz. Ha valamiért mulatott volna rajta, elkapná a tekintetét. Biztosan csak annyira fáradt, hogy már mozdulni sem tud, az arca is megdermedt, á, ez nem is látja, ami előtte van. Mégis zavarta a nézés, eszébe jutott, hogy át kéne ülni a szemben levő padra, akkor a pad háttámlája eltakarná. Persze, ez hülyeség, csak feltűnést keltene vele, akkor tényleg nevethetne rajta a katona, hogy beképzeli, elbűvölte a szépsége. Pár évvel idősebb is lehet a fiúnál, no meg aztán, ahogy most kinézhet, ebben a várakozásban, utazgatásban.

Beleringatózott a vonat zötyögésébe, s el is feledkezett az egészről. Igenám, de újabb hosszas álldo- gálás következett. Senki nem beszélgetett, elbágyadtak, néma csönd támadt. És Irénnek egyszercsak váratlanul hangosat kordult a gyomra. Talán addig is korgott, de észre se vette, a vonat csattogása elfogta ezt a kis zajt. Most azonban ki van zárva, hogy más nem hallotta. Ha a katona tényleg őt bámulja, nagyot csalódhatott: a csodálatos, titokzatos és valószínűleg elérhetetlen hölgynek gyomra is van, amin ráadásul uralkodni sem tud. Vajon tünhet-e úgy, hogy esetleg másnak a gyomra korgott? Irén próbált visszaemlékezni, meghatározható lehetett-e a kellemetlen kis hang iránya. De hátha csak gondolja, hogy hang volt, pedig ő valójában csak érezte a korgást? Hát persze így lehetett. Megnyugtatta, hogy a bámulás zavartalanul folytatódott.

A fiúnak világító kék szemei voltak, az arca szinte átszellemült. Irén kicsit már sajnálta is, mikor látta, hogy leszálláshoz készülődik. De noha ott ült az ajtó mellett, mi sem lett volna egyszerűbb, mint arra kimennie, mégis Irén felé indult, át a vagonon. Már túl is haladt a lányon, mikor valamit hirtelen odadobott, a pad támlája előtt, Irén ülésre tett táskája mögé esett le egy apró tárgy.

Az ablakon sem mert kinézni, amíg a vonat el nem indult. Elolvasta az állomás nevét: Kisdélháza. Még várt egy ideig, biztosan ne láthassa a fiú, amikor ő megkeresi azt a bizonyos apró tárgyat. Egy papírgombolyagot húzott elő a táskája alól. Újság letépett széle volt, s rá szögletes betűkkel a következők írva: Szeretném, ha szeretne, várom válaszát Dobos András, Kisdélháza Pf. 33/10.

Majdnem három órát késett összesen a vonat, jóval éjfél után fog Pestre érni. Teljesen elcsigázva ült már, mikor feltűntek az út közeli végét jelző, különböző gyárak homlokzatán levő neonfeliratok: Kőbányai Porcelán, Orion, Kipszer.

A lakásba belépve, mintha hallotta volna a főbérlőék szuszogását. Edit, Jenő, Misi, Jutka, mind alszanak, a falak is szuszognak, úgy tűnt, ütemesen emelkedik, süllyed összesűrűsödve a levegő is. Elhaladt két szoba ajtaja előtt, aztán következett az ő szobája. Jó beosztású lakás, minden helyiség a folyosóra nyílik. Még jobb lenne, ha neki nem kéne a végéig vonulnia. Néha szívesen bújna az ember, csak úgy, különösebb ok nélkül is. Előfordult, hogy nem volt semmi dolga a városban, de elhúzta valahol az időt és csak akkor jött haza, mikor biztosan tudta, már lefeküdtek. Mert ilyenkor egyszerűen képtelen lett volna szólni valami semmiséget, udvarias heherészéssel. Beszélt már nekik olyan dolgokról is persze, amik valóban foglalkoztatták. Hiszen rendes, jószándékú emberek, mindig kedvesek hozzá. De az meg olyan furcsán jött ki, hogy egyszercsak se szó se beszéd, rákezdtek például, vajon meddig mehetünk, lehetünk-e erőszakosak, ha másokat befolyásolni akarunk. Erről a témáról a kolléganőjével, Zsokéval vitatkoznak aznap és gondolta, itthon is elég már a bájolgásból, de egyszerűen mindent ráhagytak. Nemcsak, hogy igen, igaza van, hanem hogy hadd beszéljen, biztosan tudja, ő a tanár.

A vonattól itt sem szabadulhatott, a hetedik emeleti szoba ablakán át teherpályaudvarra látott, éjjel is tolatták ide-oda a szerelvényeket. Behallatszott a zaj, az ablakot csak egy szál üvegtábla fedte, de legtöbbször azt is nyitva tartotta, télen is, ha túl nagy hőséget csinált a távfűtés.

Az anyja csomagolta ennivalókat már nem hordta ki a konyhába, felébredhetnének rá, ha ott csörömpölne. Lerakta csak a szatyrot a sarokba. A táskából kipakolta, szétrázta, a két szék karfájára terítette a néhány magával vitt ruhadarabot. Aztán eszébe jutott: nincs is ő most itt teljesen egyedül. Itt a cédula, rajta egy olyan embernek a kézírása, aki órákon át őt bámulta. És valószínűleg utána is gondolt rá, meg általában úgy gondolkozhatott róla. Sőt, tett is valamit azért, hogy ne érjen véget minden, amikor leszáll a vonatról.

15