Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - Nádudvari Anna: Szerelmeslevelek (elbeszélés)

— Pestre. Ott dolgozom. Tanítok. Osztályfőnök is vagyok. Huszonnégy gyerekem van. Nyolcadikosok, idén végeznek.

— Mit tanít?

— Magyart, történelmet.

— Szép hivatás.

Irén szerette volna, ha azt mondja rá, az is sport, és hogy miért. Nem örült, hogy mindig olyan tiszteletet ébresztett a foglalkozásával. Nem is tiszteletet, egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele. Mintha úgy ki sem nézték volna belőle. Ha olyan elszánt tekinteteket tudna vetni, mint Zsóka, vagy annyit magyarázni a céljáról, a módszereiről, mint Lenke. . .

A nagyállomás, a nagyerdő, a nagyszálló, nagytemplom. Mintha minden nagy lenne ebben a városban. Mennyit írtak az új állomásnak az építkezéséről, az ország büszkeségévé kellett válnia. A nagy üveges csarnokkal, nagy mozaikdíszekkel, nagy várótermekkel.

— A Budapest Keleti pályaudvarra továbbinduló személyvonat negyven percet késik.

Vihar volt az éjjel, amerről jönnie kell a vonatnak leszaggatta a vezetékeket. Most is kezdett feltámadni a szél. A váróterem üvegfalán át látszott, fázósan terítenek magukra valami melegebb ruhát, sietnek odakint az emberek. A megállóba érkező villamosokra is jobban tolakodnak. Eshet még az eső is, akkor hordja, az arcokra csapja a vízszilánkokat a szél. Besöpri a nyakakba, szoknyák alá.

Külön-külön székek voltak a váróteremben, nem padok, s körberakva, mint valami tánciskolában. Nagydarab nő jött fel a lépcsőkön, nála alacsonyabb, cingárabb férfivel, két-három éves forma gyerekkel. Irénnek az volt az érzése, a férfi nem a nő férje, sőt nem is régen ismeri. Annyira ölel keztek, mintha még csak most kezdenének örülni egymásnak. Hogy ott van a másik, hozzá tartozik. Persze nem jelentettek valami szemgyönyörködtető, szívderítő látványt, talán azért, mert nem szép emberek. Egyszer meg csak fogták magukat és elvonultak valamerre. A gyerek üvöltve futott a nő után. Akármilyen, az anyja. Mennyire egyszerű. Nem kell igyekezni, kedvesnek, szimpatikusnak lenni, eltalálni a hangot, ő az anyja és kész.

— A Budapest Keleti pályaudvar felé közlekedő személyvonat további harminc percet késik.

Szemben a falon a hatalmas óra nem tudta utolérni magát. A mutatók nem jutottak el az ígért időhöz, mert addigra már újabb várakozást jelentettek be.

A váróterem közben egyre jobban lehűlt. Irén libbenően könnyű vászonruhája fölött kardigánt húzott össze, de hiába kuszálta, érvénytelenítette így a ruha nemes vonalát, a hideg nem kívülről támadott, hanem a bőrén kúszott. Mert itt van, vagyis semmi olyanféle helyen, ahol valami dolga lenne, gondolta. Mozdulatlanul ült. Mennyire egynemű a hideg az egyedülléttel, ez is eszébe jutott. Ha kívülről nézte volna, egyre kisebbnek látja magát.

A vonaton egy-egy négyes ülés — kettő-kettő szemben egymással —fölött volt lámpa, de nem mindenütt égett, néhány helyen a körte is hiányzott. Ezért, meg mert a padsorok között húzódó utat sem világították külön, sötétebb sávok választották el a fényesebb négyszögeket.

Volt hely, a tömeg már elment korábban a gyorssal. Irén égő lámpa alatt helyezkedett el, mások úgysem nagyon törekedtek ide, inkább szunyókálni akartak. De egyelőre nagy méltatlankodás folyt a vonat késése miatt, Irén sem vett még elő könyvet. Hallgatta mit beszélnek a megbolydult közlekedésről, ő is közbe-közbemondott egy-egy csodálkozófélmondatot. Mindig igyekezett úgy lubickolni avilágban. Ahol éppen van, odaillőnek lenni. Érezni, hogy milyen fiatalosan cseng a hangja. És igenis, ha már úgysem veszik nagyon komolyan az ő tanárnőségét, inkább csak egy lánynak látszani.

Az egyetemen még olyan tisztának Ígérkezett minden. Mondták tapasztaltabb kollegák, hogy majd belejön, megszokja a tanár szerepet, de azóta sem múlt el a szorongása. Nem a gyerekek között, még- csak nem is az órák előtt vette elő, hanem néha, váratlanul érezte. Amikor valamiről eszébe jutott, kicsoda is ő, hol a helye az emberek között. Például ahol lakott, a főbérlőké — egyébként egy-két évvel idősebbek nála — mintha egy olyan gyámoltalan, kicsit bolondos valakiként kezelnék. Hiába magasabb az iskolai végzettsége. Persze, ők komoly emberek, családot alapítottak, tudják mit akarnak, hogyan osztják be a fizetésüket az elkövetkező három, öt, tíz vagy akár száz évben. A gyerekeik is, akik jóval kisebbek, mint az ő tanítványai, mintha alig leheletnyit bár, de lekezelnék.

A tanítványai közt magabiztosabb volt, mint egyébként. Azokkal pontosan tudta, miért van együtt, mi a viszonyuk egymáshoz. Nem azt, hogy milyen ez a viszony, lehetett jó vagy rossz, a lényegen nem változtatott , adva van az iskola, ő ott elfoglal egy állást, és fizetést kap azért, hogy tanítson és neveljen néhány tucat gyereket.

Mikor dolgozni kezdett, mindjárt szeptemberben volt egy iskolai kirándulás. Ott még reszketett az idegességtől, leste a gyerekek minden szavát, mozdulatát, nem győzött alkalmazkodni hozzájuk. Két nyolcadiKos kislány szinte felkarolta. Hozzácsatlakoztak, elmondták, hogy milyen problémát okoz nekik az osztály nyilvánossága előtt szerepelni. Még a leckét csak elmondják, de mikor hozzá kéne szólni valamihez, dehogyis jelentkeznének, s sokszor, ha kérdezik őket is, elakad a szavuk, elpirulnak. Ugye a tanárnő eddig még nem sokat foglalkozott gyerekekkel? És ugye most izgul? Aztán mintha elfelejtették volna az egész beszélgetést. Soha nem jelentkeztek az óráin, lángvörössé váltak, ha Irén felszólította őket. És többé nem beszélgettek bizalmasan. A szerepek helyükre kerültek.

14