Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - SZEMLE - Fehér Zoltán: Hagymások krónikája
lasztás, s az elbeszélés tónusa is jellemzi és értelmezi a leírt jelenséget. Egyszerűbbnek tűnik indirekt módon: a hiányaival jellemzi, ezt a riporteri szemléletet és modort. Serfőző Simon nem ismeri az idillt és a paraszti életmódot ábrázoló írásokat sokszor olvashatatlanná tevő lelkesedést, páthoszt, vagy közvetlen kedést. A szerző otthon van ezen a tájon és ebben a témában, íróként is. Előnye ez, vagy hátránya! A kérdés azért jogos, mert a riport- és a szociográfiaírás végül is tudatos munka. Az olvasó szempontjából valóban közömbös, hogy az író hogyan tesz szert az ismereteire, ha azok megbízhatóak és objektiven le is tudja írni azokat. Serfőző ismereteit — az írásai alapján állítjuk ezt — két részre lehet osztani. Az első a primér élmény, a második a tudatos, a riporteré, költőé. Kamaszkoráig egy zagyvarékasi tanyán élte a tanyai-falusi gyerekek életét. Ezek, az itt és ekkor szerzett élmények egy életre meghatározták emberi és írói-költői szemléletét. Igaz, de nem ezek tették íróvá, ha szabad ezt mondanunk, hanem az, hogy végül is el kellett szakadnia a szülői háztól, ettől a tájtól és életformától. Ez: az elmozdulás tette tudatossá, ez „fedezteti fel” vele ismét az odahagyott szülőföldet. Amennyire erény ez, annyira korlát is. Városlakóként tudatosan vállalja és verseiben meg is énekli a parasztok és a bejáró-ingázó munkások gondját-baját. Nem esik az oly gyakori hibába, amely a körutakról nosztalgikusan szépnek látja az idilli falut. Nem. Serfőző faluja, tanyája küzd, illetve pontosabb itt a gyakorító képző: küszködik szinte reményvesztetten, azonosulva, de rögződve, leragasztva is a földhöz. Serfőző azt mondja, hogy nem „szép” ez az élet, soha nem is volt az, de tiszteletet parancsol a küzdés maga. Küzdés elsősorban valóban az elemekkel: az időjárással, a sárral, a hideggel, hőséggel, a jószágokkal, s nem utolsó sorban az „el- végezhetetlenül sok dologgal”. A tanyasi ember nem ismeri a pihenést, erkölcstelennek is tartja azt, hiszen az önellátásra, kisárutermelésre kényszerült, vagy berendezkedett ember csak ereje és ideje koncentrált kihasználásával, nemegyszer végsőkig megfeszítésével tudott csak megmaradni. A kívülállónak talán kisszerű és irracionális is ez az állandó tevékenykedés, — s valóban ma már az is sokszor —, ám ott: kint a tanyákon csak ez a mindenre kiterjedő alaposság és vasszorgalom maradhatott életben. Ez a lényegesebb, az elemi ösztön: a megmaradásé — mondja a Serfőző-ri- port — ez tartotta meg évszázadokon keresztül a tájban az embert a történelem viharveréseiben, de ez termelte meg azt a pluszt is terményben, sőt emberben is, amely „a városokat eltartja”. A probléma csupán az, hogy ez időközben anakronisztikussá is vált. Nem teljesen fölöslegessé, mert hiszen pl. a háztáji gazdaságokat ma is ez a szorgalom élteti. Több riportban is körüljárja ezt a kérdést Serfőző (pl. Harmados kukorica; Egy hold kukoricaföld; Böngészők; Háztáji gondokkal; Élhetnénk nyu- godtabban stb.). A gondot abban látja a szerző, hogy ez a termelési kedv, hajlandóság egy nemzedékkel: az apjáéval ki is fog halni. Több oka van ennek, miként a falvak elöregedésének, elnéptelenedésének is. A kérdésgubancot a méltánytalanul kevéssé ismert Rémhírvivők című színpadi művében fogalmazta meg. Ma már közhely, hogy a téeszszervezéseknél ügyetlenségeket, hibákat, sőt bűnöket is elkövettek. Nos, a voluntarista túlzások éppen ezt a megtartó értéket: a szorgalmat kezdték ki. Épp csak megtűrték, sőt visszaszorítandó vadhajtásnak tekintették pl. az állattartást, amelyekről a paraszt csak a legvégső esetben mondott le: kény- szerűségből. Ma viszont már agitálni kell atehén- és disznótartásra. Felfedeztük volna, hogy az értéket végül is a munka, a paraszti szorgalom teremti meg! S milyen „olcsón”! Olcsón, mondjuk, mert ezek az emberek még ma sem takarékoskodnak az erejükkel, az életükkel. A Serfőző-írások értéke az, hogy ezeket a tényeket, gondokat a szemtanú hitelességével és szenvedélyével mondja el. De ez a korlátja is, mint mondtuk. Példaként a Mivel tüzelnek a tanyasiak! című írását említenénk. Arra példa ez, hogy a hajdani kényszerűséget, nyomorúságot hogyan szépíti erénnyé a nosztalgia? talán inkább a témával való azonosulás. Tény, hogy a tanyai embernek minden éghetőt el kellett tüzelnie a kemencében, „sparheltban”: csutkát, szalmát, gallyat, trágyát, a határban összeszedett giz-gazt, mert 1. nem volt más; 2. meg sem tudta volna venni. Az olajkályha azonban nem csupán azért előnyösebb, mert nagyobb meleget ad. Sokkal többről van itt szó. Közgazdászok kimutatták, hogy pl. az afrikai, arab államokban ugrásszerűen nőne a termés, ha a trágyát nem tüzelnék el, nem tarolnák le csontig a tájat a fűtőanyagért. Van az energiánál is nagyobb érték, s ez maga az élet. Bármilyen kedves lehetett a kemence, ma már egy meghaladott, meghaladandó állapot rekvizituma. Mert ha igaz, hogy nem minden változás fejlődés, az is igaz, hogy nem kell mindent elsiratnunk, ami elmúlik: legyen az tárgy, szokás, vagy szemlélet. (Magvető, 1978.) HORPÁCSI SÁNDOR HAGYMÁSOK KRÓNIKÁJA Halász Péter—Tóthné Loós Gyöngyi: Egy termelőszövetkezet 30 éve Az elmúlt években jó néhány olyan téesztörté- net látott napvilágot, amelyiknek a megjelenésére elsősorban nem a kritika, hanem a népi ellenőr95
