Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Székelyhidi Ágoston: Rudak versengése (Vagy: mitől korszerű a sport!)
a banánrúd. Roberts hat hét alatt „mint egy őrült” vetette magát a banánrúddal való ismerkedésre. Eredménye 40 centit javult ezalatt. Ereje, ruganyossága, ügyessége, gyorsasága fokozódott ennyit? Biztos az is. De inkább az alkalmazkodás döntött. Hogy mozgását, testtartását a banánrúdhoz igazította. Rábízta magát a „csodaszerre”. Átengedte magát a műanyag, a fizikai és műszaki számítás, a külső hatás és erő együttes követelményének és parancsának. így hát az emberek, a sportolók versenye mellett, majd előtt mind fontosabb szerepet kapott a rudak versengése. Eladdig, hogy egyik-másik eszközt a Nemzetközi Atlétikai Szövetség is betiltotta. Történt azonban bármi, a rúdugrásban az emberi tényező többé nem egyedül alakítja az eredményeket, nem egyedül határozza meg az utat, a fejlődést. Már a vezető szerep sem az övé. Már az ember alkalmazkodik az eszközhöz. Vállalva, hogy szinte élő eszközként mozgásba hozza a rudakat, érvényesítse tulajdonságaikat, számon tartsa teljesítményeiket. Kell szomorúbban nevetségesebb bizonyíték erre, mint, hogy azt a műanyagrudat, amely először dobta át az 5,63 méteren a hozzá idomított versenyzőt, személynévvel ruházzák föl? Cata Pole lett. A győztes és híres Cata Pole. „A Porsche legyőzte a Renault Turbókat” Ember és eszköz között a viszony gyökeresen a gépi sportokban fordult meg. Kivált az autózásban. Úgy tetszik, itt csupán versenyekről beszélhetünk, sportról pedig egyre kevésbé. Tekintsük át azokat a tulajdonságokat, képességeket, amelyeket az autóversenyzés megkíván, amelyeknek fejlesztésében, tökéletesítésében szerepet játszik. Maga a legendás Niki Lauda vélekedett úgy, hogy a „hiánytalan műszaki tudás, a sokoldalú tapasztalat mellett a bátorság és a lélekjelenlét a legfontosabb”. James Hunt, az 1976-os világbajnok szerint pedig, „ha az ember nyerni akar, a bátorságát nem szabad otthon felejtenie”. Rendben is volna eddig. Hiszen a bátorság akarati, erkölcsi tartalmakat foglal magában. Csakhogy nem mindegy, mire irányul. Mire hajtja az embert. Milyen korlátokat, tilalmakat rombol le. Folyamodjunk ismét Laudához. Tokióban versenyzett 1976 őszén, néhány héttel csaknem halálos égési sérülése után. Most óvatosabbnak bizonyult. „A rajttól szédületes iramban, csaknem 200 kilométeres sebességgel az angol Hunt vágott az élre, s meglepetésre az összetettben vezető és a világbajnoki címet védő osztrák Niki Lauda a második kör után előbb lassított, majd feladta a versenyt. . . Elmondta, hogy a rossz látási viszonyok miatt nem vállaltaa kockázatot.” Igen, a kockázat bátorságán múlik itt minden. De miféle kockázatén? „Fontosabbnak tartom az életemet még a világbajnoki címnél is” — nyilatkozta Lauda. Tehát az élet vagy halál kockázatát követeli meg ez a verseny. Ennek a kockázatnak bátorságát serkenti, acélozza. A fölösleges kockázatét. Az önpusztítás kockázatáét. Ebben tér el a sporttól. Ezáltal tagadja meg a sportot, amely éppen az élet, az egészség, az épség megóvására rendeltetett. De ugyan miben állhat ennek a végső kockázatnak a tétje? Mert például, ha az élet-halál rangjával azonos nyereséghez juttat, talán mégis megéri. Mint a mesében, ahol az örök élet balzsamjáért küzd meg sárkánnyal, tűzzel, vízzel a bátor szegénylegény. Nos, itt a tét az ember, az emberi tökéletesedés és teljesedés szempontjából szinte a semmivel egyenlő. Mivel a gépkocsival versenyző ember teljesítménye, sikere vagy kudarca jobbára a gépkocsitól függ. íme néhány jelenet az utóbbi évek autóversenyeiből. Ahol eleve és mindig a gép győzött. Meg a körülmények, a véletlenek. „Szakadó esőben is 70 ezer néző helyezkedett el a 4359 méter hosszú pálya szélén. A rossz időjárás miatt a tervezett rajtot 61
