Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 11. szám - Tornai József: Nászmenet (elbeszélés)

Rájuk aggatták sásból és fakéregből készült, színesre festett istenruhájukat. Abban kezdték meg vontatott táncát a halhatatlanságnak. Egy kört táncoltak a nyárnak, egyet a tavasznak, mint egyet a gyümölcsérésnek és egy utolsót a folyók, források befagyásának. Mindegyiket egy-egy oszlop mutatta a térségen. Mikor ezzel megvoltak, Lászlót levetkőztették a nők, a királynőt a férfiak, egyszerű ruhát adtak rájuk, amiben szántani, gabonát őrölni vagy vadászni lehet. Olyanok lettek, mint a többiek. Akkor a szent ivás pillanata következett. Piros-feketére festett tökhéjakat adtak körbe, abból ittak sorban mindahányan. Akkor a király így szólt a fiatal királynőhöz:

— Te vagy, akit én vártam?

— Én a látóhatár asszonya vagyok, a vágyódó tekintet királynője vagyok — mondta az Erzsébet-arcú nő és táncolni kezdett László körül. És mindahányan táncbafogtak az ünneplők. Hosszú láncban a férfiak, hosszú láncban a nők. Közeledtek és távolodtak egymás előtt a táncoló sorok. És egy dobos most a királynő elé lépett, csak neki dobolt, hogy a királynő annál vadabbul járhassa, míg lélegzete ki nem szakad. De kérdezte újra a király:

— Utánad mentem én annyi pusztán, folyón és városon?

— Utánam jön, aki olyan farkastekintetű, mint te, aki olyan véres oldalú, mint te. — Most a dobosok mind egy körbe álltak, hogy a királynőnek verjék a ritmust. A táncoló sorok megálltak, csak a derekuk hullámzott, csak a karjuk lengett, csak a szájuk nevetett. A kiráynőn nem látszott semmi fáradtság, míg járta a nagy sír fölött, míg tapodta a szent halottakat, míg az áldozat erejét teste mozgásával magába szívta. Mert így lehetett ő az új királynő, tudta mindenki, csak így lehetett ő a Halhatatlan párja.

— Te vagy az asszony, kinek mindnyájunk gyermekét megszüli öle, te vagy az emlő, melyen egész népünk fölcseperedik?

— Én vagyok a sohase meddő méh, én vagyok a nap-anya és a hold-nővér. Én tartom a csillagos eget föléd. — Közben már újra hullámzott a tánc a téren, ahol egykor a kórtermek álltak, a fehér vászonfalak világítottak, ahol László az asszonyok panaszkórusát hallgatta. Messzebb ott susogtak a fák, a fasor, ahol Euridike kézenfogva haladt az oldalán. Már mintha hajnalodott volna, halványultak a csillagok, meg-megtört a fényük, mint a szentjánosbogáré. És az utolsó kérdés formálódott László szájából:

— Ki vagy te itt közöttünk?

— Én te vagyok, — felelte Erzsébet és odatáncolt hozzá.

— Én te vagyok, — kiáltották mindenfelől elszürkült, sápadt arccal a táncolok. Már csak alig látható árnyak voltak a fölkelés előtti nap fényében. Különös, hideg, ezüst fény mosta szét az ő testét is. Még érezte, nagy gyönyörűséggel, hogy Erzsébet fehér combjai a derekára csukódnak, aztán valaki az arcába ütött, ő fölugrott, hogy meneküljön, de nem tudott mozdulni, csak újabb és újabb ütések fájdalmát érezte. „Én te vagyok”, nyöszörögte volna az ismeretlennek, de csupán vér folyt ki a száján hangok helyett.

Újra elaludt. Ál mában folyóparton feküdt és hátát égette a nap, meg akart fordul ni, hogy fölülhessen. Sikerült is felkönyökölnie. Ott volt a száraz homoknyelven, bőrébe bele- evődött a por, a szemét. Fogai közt reccsent a homok. Ruhái ott hevertek körülötte, félig betemetve. Gyomra majd kifordult az éhségtől, rosszul léttől. Négykézlábra állva összeszedte az ingét, nadrágját, alsóneműit. Lassan, erőlködve felöltözött.

39