Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Tornai József: Nászmenet (elbeszélés)
doskodnia. Egyfolytában ittak és ettek, az udvaron már táncoltak is. Megérkezett a sofőr a pezsgővel. Már késő délutánra járt, amikor váratlanul beborult, nagy vihar csapott rájuk, László mindenkit betessékelt a magas, széles pajtába. Most aztán együtt voltak. Átizzadt, boros,testvéries nép. A falak mentén fölállították az asztalokat, arra rakták az étkeket, innivalót és tovább táncoltak, énekeltek. A vőlegénynek, menyasszonynak még mindig nem volt szabad trónjáról leszállni. Csak szavakkal vehettek részt a vigalomban: biztatták, ugratták a táncolókat. Maguk is megkapták az alkalomra illő, vaskos válaszokat. László többet ivott-evett-táncolt, mint bármelyikük. Szeme már nem volt emberi szem, szája emberi száj: víz és föld volt az arca, amikor a két elem összemosódik az esőtől. A vihar még mindig tartott. Az emberek időnként kimentek vizelni és csuromvizesen, égő szemmel tértek vissza. Párás, meleg a levegő, mintegy akolban vagy egy istállóban. László komája akkor odasúgta neki: hirdesd ki, hogy, hogy a körtánc következik. László bejelentette, mire a fiatal pár is a táncba elegyedett, mindenki megragadta a mellette álló kezét, úgy forogtak körbe-körbe és László azt érezte, ettől forgástól, a testek szagától, a kezek érintésétől valami oldódik benne, ezeréves fagy, amely mögül újfajta tájra lát, emberibb tájra, mint amilyet eddig valaha is látott. Benne volt a nagy körben, a végtelen kerékben, amelynek minden szakasza, küllője éppen olyan boldog, nyitottá vált, testvéri ember volt, mint ő. Tudta, hogy nem szabad abbahagyni, nem szabad megállni, mert akkor a sötétség újra rátelepszik a fejére, a mellére, hogy összenyomja, mint eddig. Bal kezével már kezdet óta egy fekete, kistermetű lány kezét fogta, akivel folyton egymás szemébe néztek és csak egymásnak énekeltek. Végül kitáncoltak a pajtából, zuhogó esőben futottak a mellette emelkedő szalmakazalba, volt ott egy jókora, villával kihordott mélyedés, oda vágódtak le egymásra. László eszén kívül húzgálta le és föl a lány forró, átizzadt, vizes ruháit, amikor a sötétben valaki nekiesett. Rúgta és ütötte, miközben káromkodott, ordított és a lányt mindenféle kurvának elmondta. Lászlóban nem volt ahhoz semmi erő, hogy verekedjen, a szégyen is összeszorította a szívét. Irtózatos szégyen volt: vendégként lerohanni egy lányt, akinek itt van a szeretője, talán a vőlegénye. Kiszabadította magát a kemény öklök közül, a tanya kapuja felé bukdácsolt. Sikerült megtalálnia a taxit. A kimerült sofőr az ülésen végigdőlve aludt. Ferenci durván fölrázta: Ébredjen, el kell mennünk innen! A sofőr félálomban is megtalálta az indítót, a gázpedált. IV. És most hová? A szakadó esőben, ellenszélben a rettenetes síkságon? Mentek, amerre a betonút. Egy idő múlva ki kellett szállnia. Hányt. Fogta, simogatta a fejét, arcát, csak akkor vette észre, hogy csupa vér a szája, a homloka. Ömlött a vér a torkából is. Visszaült és addig hajtottak, míg meg nem virradt. Addigra elvonultak a felhők és a nap még fényesebb, még vakítóbb vörösséggel bukkant ki a széthasadt felhők közül. Több falun haladtak át, de még nem volt nyitva semmi. Pedig László újra inni akart, a sofőr hiába akarta lebeszélni. De ivás nélkül is hulla volt, merev szemű, ráncos arcú bábu: ide- odahuppant a taxi hátsó ülésén fektében. Egy helyen, kocsmában, végre kávét, konyakot ihatott, megint vendégül látva, aki ott ácsorgott a pultnál. Míg a sofőr harapott valamit, öt konyakot hajtott le. így ment ez késő délutánig. Nem evett semmit, megivott mindent, ami elébe került. Egy háznál törkölypálinkát nyakait egy régi orvosis36
