Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 11. szám - Tornai József: Nászmenet (elbeszélés)

merősével. Az is haza akarta küldeni, pihenni, rendbejönni. „Kinyírod magad, öregem” — nevetett rá nagyon komolyan. László viszont csak vigyorgott. Az orvos búcsúzóul is hazatérésre biztatta. Majd megkérdezte:

— Mióta csinálod ezt?

— Két-három napja — felelte.

— Dehogyis. Ez már az ötödik nap — szólt közbe a halálosan fáradt sofőr.

Megint a taxiban.

Egy vasútállomásnál hirtelen pénzt markolászott elő a zsebéből. A sofőr megmondta, mennyivel tartozik. Kifizette. Maradt még néhányszázforintja. De a taxiból elege volt. Kiszállt, megindult az állomás váróterme felé. Bement, ácsorgott ott, majd kiment az országúira és gyalogolni kezdett. Dél felé már messze volt minden lakott helytől. Letért az országútról. Ritkás erdőben, dombos, erősen fölvágott kocsiúton törtetett. Nem volt már ereje semmire. Sütött a nap. Ment a perzselő melegben. Az égen vércsék köröztek, időnként pacsirta lőtt föl merőlegesen a nap felé.

Elterült egy sima, majdnem fehér homokfolton. Izzadt, a szája kiszáradt. Már nem tudta, mit csinál. Fölült és kabátját, ingét, nadrágját, alsóruháit egymás után lehányta magáról. Mintha valami düh hajtaná. Egy pillanatra kinyújtotta meztelen karjait a kegyetlen nap irányában, aztán elvágódott a homokban.

A forró szél rögtön rácsapott egy homokfelhőt.

Alkonyat felé járt, csöndes, tiszta volt az idő és királyi hordszékéből mozdulatlanul nézte, hogy fordul be a gyászmenet a nagy fasorba. Ott haladtak el mellette a szamár csődörök-vonta, mirtuszvirágos szekerek, mirtuszvirágkoszorús, nyúlánk nők és a sötétképű, szakállas lovászok meg a gyerekek, akik a szamarak fejszerszámát tartották. Vagy harminc szekér, tele díszekkel, jelvényekkel és a nagy, éjszakai siratót éneklő asszonyokkal. Mindnyájuknak bódult, kifordult volt a tekintete a szelíd erőszakkal megitatott kábítószerektől. Elvonultak és ő csatlakozott a menethez a háza- népével. Mezítlábas főemberek vették körül. Kis királyság volt az övé: ökröskirály volt, egy pásztorkodó törzsszövetségnek parancsolt. De istennek tekintették, halhatatlannak.

A királynő nem volt halhatatlan.

Ezüsttel díszített, aranymaszkos teteme ott feküdt a legelső, leghosszabb szekérderékban.

A menet végighaladt az ismerős, de vad, néptelen, ferde fénysugarakkal átvagdalt fasoron. A lassú, keserves énekbe néha dobpuffanás, fuvolasírás elegyedett. A fasor véget ért és nemsokára a pusztaság határán voltak, ahol most egy lejtős, nagy gödör tátongott. Az ének ünnepélyesebb lett, a dobverés szaporább, ordítottak egyet-egyet a megitatott szamarak is.

Magasra tartották a nők a királynő jelvényeit és lassan lesüllyedtek az agyagos gödörpart alá. Már benne volt a sírban az egész kocsisor. Asszonyok, állatok, férfiak, gyerekek. Az emberi lények boldogan énekelték a halál földtorkában:

A nap velünk jön az éjszakába, lerántja ellenségünket az éjszakába, ő a Föltámadó, az újjászülető gabonamag, a föld méhébe omló sűrű férfimag.

A sír két oldalán ott állt mindenki: a gyerekek, a lányok, legények, harcosok és anyák. Egyik-másik állatbőrrel, fejékkel, mások meztelen mellel, virágos ággal kezükben. Föltűnt Lászlónak, hogy arcuk hasonlított a pusztai lakodalom vendégeinek vonásaihoz. Ott volt a pajtában, vagy itt, az áldozati sír fölött, nedves szemmel, fején sasszárnyakkal, kezében ökörlábszárcsontjogarral? A nők most azt énekelék a lába alatt, hogy a királynő halhatatlan lesz, ha a föld túlsó felén egyesül a napistennel.

37