Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Tornai József: Nászmenet (elbeszélés)
újra ittak. A sofőr kint várt és ő hajnal felé, mikor a citera sokkal csontszilánk-repesz- tőbb élességgel cincogott, azt mondta Pistának: — Most elmegyek érte, idehozom neked. Nem lesz olyan buta, hogy legalább ezt meg ne tegye érted. Pistát nem érdekelte a dolog. Játszott, ivott tovább. Kiment a sofőrhöz, vitt neki sonkát meg kenyeret. Mentek az ostoba, földtúrásos homokon. Órákig mentek. A faluban teljes csönd volt, lovak dobbantása hallatszott egyik-másik istállóból. László bekopogott egy ablakon. A lány egy pillanat múlva ott állt, kinyitotta az ablaktáblát. Nem ismerte meg Lászlót, hiszen amióta rendező volt, évekig sem járt erre. De László nem törődött vele. — Itt a taxi, gyere el velünk, tudod, hova. A magas, kibontott hajú lány nézett rá, nem értette, félig értette. Nem szólt. László sürgette: — Megérdemli tőled, na. Most ott ült mellette, nem volt már olyan fiatal, mint azokban a végleg elmerült napokban. De Lászlónak tele lett a szíve keserűséggel és izgalommal a szépségétől, haja, bőre illatától. Vitatkozott magával: legjobb volna, ha nem Pistáékhoz mennének most. Vissza kellene menni a városba, a házak közé. Egy hétig biztosan jó volna Irénnel. Mindig is szerette volna Irént szeretni, mert gúnyos volt, túlságosan is szép és olyan a hangja, amitől a szentferencek is donjuanokká vadulnak. Pedig hideg volt, vagy félt a férfiaktól, ki tudja? Talán ezért is nem tudta Pistát elfogadni. De ki tudja? Pista olyan távoli remegéssel imádta, hogy azzal úgyse tudott volna mit kezdeni. Visszaérkeztek és ültek jobbra-balra a konyhában. Egyikük sem szólt, csak ittak néha, még Irén is egy keveset, és egyszer megérintette Pista vállát. Ez volt a kegyelemdöfés. Ennél távolabb már nem lehetett volna tőle. Pista megint játszani kezdett, mintha nem volna senki a világon, csak ő vagy még ő sem. De hát hallja-e akár a jóisten is, ha valahol egy tanyán pirkadatkor még mindig szól a citera? El kellett innen menni, visszavitte a lányt. És most hiányzott neki a fasor, a vászonfalak, Dr. Kinti meg a fák közt leskelődő nők panasza. Vagyis vitte magával ezt a fasort, azokat a csillagokat a fasor fölött és betegtársait, akik olyan mereven ültek-álltak-hevertek a feneketlen csöndben, mint a pompeii láva alatti katonák. Tehát még mindig a labirintusban tévelygett volna? Kora reggel egy vasúti falatozóba ugrott be. Vele volt a sofőr is, hogy kávét ihasson. Már sokan zsongtak odabent. Ferenci leszedetett mindent, ételt, italt, édességet a polcokról. „Adja oda ezt az embereknek.” — mondta az eltátott szájú asszonyságnak a pult mögött. Aztán fizetett, a zsebéből, összevissza gyűrt százasokkal, ötszázasokkal. Odamentek hozzá a munkások, ittak vele, meg röhögtek is rajta, annyira remegett a keze. Látták, hogy nagyon kitekert állapotban van. Még cigarettát is vett mindenkinek, aztán kimentek a sofőrrel. A kijáratnál négyen-öten átölelték, Ferenci elsírta magát, undorítóan, pocsékul káromkodott és azt mondta nekik: „Menjetek a büdös francba!” így kódorogtak már második napja. A sofőr időnként szundított egyet, míg Ferenci cigányokat szedett föl és beállított velük valahová. Vagy nőket vitt egyik barátjától a másikhoz. Ő nem aludt. Csak ivott, ivott, néha énekelt. Sokat nevetett, beszélt, szinte mindenkivel, akivel találkozott a nagy síkságon. Némelykor, amikor lehajolt, hogy újra beszálljon a kocsiba, kilöttyent a száján az emésztetlen ital. Borzalmasan bűzlött az egész ember, maga is érezte ezt és mivel érzékeny volt a szagokra, szenvedett magától. De nem lehetett megállni. Némelykor elgondolta, hogy fogja ezt elmesélni barátjának, a költőnek, akinek mindene a kislánya volt, és sose tudtak abban egyetérteni, hogy László miért nem törődik a saját fiával, akit egy elszánt, magányos tanárnő szült neki, de Ferenci csak a pénzt tudta elküldeni, a gyerekre nem maradt 34
