Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Tornai József: Nászmenet (elbeszélés)
a természettől, isten árulása. Sókat beszélgetett most istennel. Nem átkozta, nem könyörgött neki, csak szüksége volt rá, mint Kintire. De isten hol nagyon közel volt, hol elérhetetlen. Sok és sokféle szavára nem válaszolt. De volt. Jobban, mint őmaga. Visszatért a gyerekkora, mert ki volt szolgáltatva. Vesztesége végleges volt. Arra gondolt, hogy legjobb volna istent rábírni, hadd menjen ő is Euridike után. Az azonban ilyenkor mindig az esti felhőkbe bújt el, a fák kérgében ráncolta össze a homlokát, felháborodottan hagyta ott, mint a forgószél. Nem egyezett bele a halálába. Megint egyedül maradt. Akkor meghalt egyik barátja. Esőben volt a temetés. Más barátaival, festőkkel, költőkkel, operatőrökkel, szomszédokkal beszorultak félúton a halottaskocsiba, olyan felhőszakadás kapta el őket. A koporsó fönt volt a tetején, ők meg alulról, az üveg mögül lesték a nagy vizet. Egy csomó elmerült arc, egy csomó merevszemű hal, akárcsak egy akváriumban. És ő mindig eltévesztette a halottat. Neki nagyobb halottja volt a koporsóban: Erzsike-Euridike. Erzsiké elment, meghalt és ő most itt volt a temetésén, sárban- vízben, végítéleti korban. És fokról fokra jobban érezte, hogy Erzsiké van ott a feje fölött, és mikor a vizes, csuromvizes rögöket rádobálták a koporsóra, már biztos volt benne, hogy a barátai tévednek. Csak ő tudja, kit temetnek: azt, akit végre megtalált, és ahogy megjósolta, el is vesztett. „Ezt nem bírom elviselni, nem bírom elviselni” — csitította magát, de a bordái már recsegtek-ropogtak, úgy nyomta összébb és összébb két oldalról a fájdalom. III. Hetvenezer forint volt a zsebében. A falu állomása előtt, a porban odament az egyetlen, árva taxihoz. Beült és azt kérdezte: — Van ideje két-három napra? A vezető nem csodálkozott, csak megjegyezte: — Útközben majd beugrók a feleségemhez. Hadd tudja szegény, hol vagyok. Elindultak. A széles, végtelen, fekete síkságon akkor ment le a nap. „Euridike” — mondta a napkorongnak, „Euridike” — suttogta az üvegen át —, „utánad megyek”. A nap igen nagy volt, vérvörös bika a zsíros, alföldi göröngyökön. Minden izzott- aranylott tőle. Ferencinek csak a sebe lett nagyobb, míg oldalvást közeledtek nyugat felé. A fényküllőkbe seregélycsapat akadt bele. Hullámozni kezdtek, kísérleteztek, hogy kiszabaduljanak belőle. A motor zavartalanul búgott. Letértek a betonról egy földútra. Ott állt a tanya. Csak egy kutya szaladt ki a zajra. László szólongatta, az állat megállt, közelebb lépkedett, megszagolta a kezét, a kezet, amely erre otthonosan meg- lapogatta a hátát, fejét. Már mehetett befelé a gyepes udvaron, a kukoricagóré előtt. A sofőr a kocsiban maradt. Pista lakott itt az apjával. Ferenci a markában meg a hóna alatt vitte a boros-, pálinkás üvegeket. Béniről kihallatszott a citera, Pista mindig játszani szokott ilyenkor este. Ferenci tudta, ki az a lány, aki Pistát a teljes egykedvűség bölcsességéig juttatta. Az öreg már az ágyban feküdt, majdnem fekete volt a dunnája. Pista csak ránézett Ferencire, játszott tovább, nem csodálkozott, semmin sem csodálkozott. Buddhista könyveket olvasott, a teljes lemondást tanulta. László töltögetett az apjának, neki is, úgy ittak mind a hárman, mint a lovak csata közben: nem volt annak semmi íze. Aztán 33
