Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 11. szám - Tornai József: Nászmenet (elbeszélés)

az egész labirintusban, ahonnan Euridike sem menthette ki, mert László más nőkkel is keveredett továbbra is. Nem szerelemből, de mintha szerelmes lett volna azokba is, akik a fasorban vagy a vászonfal előtt meglepték sirámaikkal. Pedig most Erzsébet megfogta, mint a lépesméz, mint az okosság és gyönyör keserű, irgalmatlan édessége. Nem találta még meg soha a párját; minden nőstényből hiányzott sokminden, akivel eddig elegyedett a lelke meg a vére. És most Erzsébet tenger volt: úszni lehetett benne és kifeküdni a partjára, nézni a világot, gondolkozni rajta. És hogy ő mi lehetett Erzsébetnek? Talán sziget, amely seholsem ér véget rejtélyeivel és borzalmaival. A férfit és a fantáziáló elmét egyként jó volt neki apránként, majd egyszerre fölfedeznie. De hogy meg kelljen osztoznia? És László erről úgy beszélt, mintha a más nők húsának semmi köze nem volna az ő belső és külső útvesztőjükhöz? Euridike nem sokáig élhetett egy paradicsomban Don Jüannal. A büszkesége, a megalázottsága és tehetetlensége olyan tajtékot, olyan hullámokat vert ebből a nő-tengerből, hogy amikor rázúdult a férfira, nem tehetett mást, csak esküdözhetett. Meg kellett ígérnie, és szabad indulatából ígérte meg, hogy nem lesz többé más az ágyában.

— Csak így gyógyulhatsz meg, hidd el, — suttogta neki fényes bőrrel Erzsébet.

Tudta, tudta, a kisujjával is tudta, hogy igaza van. Ezért lett más, egészen más a második beszélgetése Kintivel, amikor az megint magához hívatta. Lementek a fák közé, néha megálltak és körülnéztek, füleltek mintha attól tartanának, hogy valaki, talán a látóhatár, kihallgatja nagy gonddal meggyúrt szavaikat.

— Pont a filmed győzött meg, hogy jó úton járok: neked rengeteg nő kellett eddig. Én a filmedet önvallomásnak tartom. Olyan vagy, mint egy kokainista, nem tudsz elég nagy adagot szedni a nőkből.

— Ez a látszat, öregem. Nekem nem a nőkre van szükségem.

— Don Jüannak nem a nőkre van szüksége, nem a micsodájukra?

— Don Jüannak igen, de én nem vagyok . ..

— Az most mindegy. A lényeg, hogy téged szétszed a saját don-juanságod. Nincs meg a kellő alkatod ilyen hajtáshoz. Itt van az ellentmondás. Én Don Jüant henteslegény termettel képzeltem el. Nem vagy elég erős hozzá, és kikészülhetsz.

— Nem vagyok én Don Juan. Valami nagyon hiányzik, de éppenséggel nem a nők.

— László, mit hallok?!

Az orvos odavizelt az egyik fa tövébe és ő követte példáját. A nadrágját gombolva máris kitört belőle:

— De én egyedül vagyok, nem érted? Én falun nőttem föl, otthon sose maradtam magamra. De mióta eljöttem, nincs kibe fogóznom. Vannak barátaim. Ha az megvolna, hogy esténként együtt énekeljünk, együnk, vitatkozzunk . . .

— Akkor nem szaladgálnál a nők után olyan szorgalmasan?

— Nem ez a lényeges. Csak azt tudom, hogy a társadalom engem magamra hagy.

Menni a kórterem felé Kintivel, aki majdnem a barátja. És menni Erzsivel. És megint

becsapni Erzsit. És akkor egy nap Erzsi nem jött többet. Aznap este nagy tűz égett a fák között. Odament: bekecses, farmernadrágos, hosszúhajú, szakállas fiúk, férfiak, a lányok, nők is efféle öltözékben guggoltak a lángok mellett. Az intézet eltűnt. Akinek a legnagyobb volt a szakálla meg a hangja, az volt a happening-mester. Nézte, végignézte az egész, kevert lassújátékot. Arra emlékezett, hogy egy függönyhajú lány föltartott, egyenes karokkal tojásokat roppantott bele a lepattogzott lavórba. De Euridike másnap sem jött, harmadnap sem és egy hét múlva sem. A lakásáról is eltűnt. Senkit sem ismert, aki megmondhatta volna, hova. Az egyetemen, ahol dolgozott, azt mondták, szabadságra ment. Tudta, hogy Euridike örökre elment és otthagyta őt a fák, a puszta, a homokfelhők alvilágában, ahol Dr. Kinti a Kháron. Szerette ezt a Kháront és most szüksége is volt rá, mert ezt a halálesetet nem tudta elviselni. Ez gyalázat volt

32