Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 11. szám - Tornai József: Nászmenet (elbeszélés)

ködök a levegő után most is. Majd könyörgök, könyörögnék, ha volna, hogy vegye már le a fejemről a mosófazekat. Vegyétek már le, levegőt akarok. Jaj, megfulladok! Levegőt akarok! Mindent másképpen kellene csinálnom, mondják nekem. De mikor én mindig csak azt tettem, amit tehettem. Ha megismerkedtem egy lánnyal, vele voltam napokon, éjszakákon át. Ha mással ismerkedtem meg, azzal voltam, megvettem neki mindent, amennyi csak a pénzemből tellett. Hát ki volt a hibás? Elolvastam minden könyvet, ami érdekelt, képeket, szobrokat néztem, bámultam meg, véstem az idegeimbe, amik hozzám, nekem szóltak. Filmekről most nem is beszélek, főleg az enyémekről nem. Pedig vannak filmek, azok mindent, mondhatnám majdnem mindent megmutatnak, fölnyitnak, elmondanak nekem, amit keresek. Keresem magamat, keresem magát. És ha már megtaláltam, el fogom veszteni, hogy tovább kereshessem.

Olga tolja lefelé a fasorban, egyik fatörzs a másik után, egyik fűcsomó a másik után, madarak füttyentenek utánuk a magasból. Az út szemcsés, homokos. Miért gondolja, hogy ez a nő Olga, amikor nem így hívják? Kamaszkorában járkált Olga után, aki még náluk is kijjebb lakott a falu szélén, ahol már a turjánok kezdődtek. Olyan szép piros, kerek szája volt Olgának, hogy ha a közelébe ért, kiszáradt a torka. Talán ezért nem is szólította meg soha. De mégis, egyszer, amikor egy utcasarkon, az ördögcérna- és orgonabokroknál hirtelen összetalálkoztak. Azt mondta neki:

— Lerajzoltam magát, megmutassam?

Olga rettentő bután nézett rá, talán megvetően is, és szó nélkül otthagyta. Istenem, milyen hülye leányzó volt, mégis lerajzolta, még tízszer. Estefelé, amikor biztos volt, hogy nem láthatja meg a házuk ablakából, mindig elosont feléjük a hosszú, homokos utcán. Verseket is írt róla, álmodott vele. Álmaiban Olga az ő fehér inges hátát simogatta, miközben egy kutya állandóan nekiugrott a lábának, tépte róla a nadrágot.

De ez a nő, aki eljött ide érte az alvilágba, mint Euridike, nem Olga. Nem, ez kemény és szívós nő, az esze mint a szivacs, minden megmarad benne. Vegyész, aki utálja a szakmáját, de tud mindent. Mégis szinte kizárólag az emberek érdeklik. Úszott a két fej lefelé a fasorban, a nőé följebb, a férfié lejjebb. Hova tartottak? A fák mögött házak emelkedtek föl, nagyvárosi utca, autókkal, kávéházakkal, üzletekkel, embertömeggel és a kései délutánban László beszállt vele a liftbe. Fölmentek Erzsiké, Euridike lakására. Sokáig, talán egész életükben ott voltak. Soha nem emlékeztek többé, mit csináltak ott az időtlenségben. Talán beszélgettek talán zenét hallgattak és teát ittak, vagy László húst sütött, mert nagy szenvedélye volt az ilyesmi. Az biztos, hogy nem tudta levenni a szemét ennek a nőnek-megmentőnek a lábáról, amely erős, ívelt volt, szép nagy combban, tomporban virágzott ki. A nyakát is alaposan megfigyelte, a kerek, barnásbőrű, hibátlanul, éppen elég hosszú nyakat, amelyen az az éjszakai szempárt rejtő arc élt az egész test, az egész különös, nyitott teremtés gazdájaként. A homloka és a haja csak félálmában jutott aztán eszébe, nem is az eszével,a kezével emlékezett rá később, de ezt csak zenében lehetett volna elmondani.

Hajnalfelé fölállt a fotelből, hogy most már elmegy, a lány éppen az ablak előtt állt.

— El akar menni? — kérdezte fölocsúdva.

Azt felelte, el kell mennie, de még nem is jutott a rövid mondat végéig, Erzsébet odalépett hozzá, — László tudta, mi következik — a két karját fölemelte, magához szorította, ő mohón csókolni kezdte a nyakát, homlokát, karját. Erzsébet az arcát, a száját kereste a szájával, de olyan indulattal és odadással, amilyenre ő még senkiben sem sem talált. Erzsébet őrült volt, egy pillanat alatt megőrült, szerelmes lett, mint napokkal utóbb megvallotta. Arra sem maradt idő, hogy teljesen levetkőzzenek: Erzsébet bugyijának a széle majd elvágta a vesszőjét. Ezen aztán mindig sokat nevettek később, amikor szerelmük már szertartás lett, örökimádás és kínzóoszlop a fasorban, a kórteremben, a távolban álló kastély mögött és mindenütt, a kóros pusztaság széle felé is:

31