Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Tornai József: Nászmenet (elbeszélés)
szövege. Teljesen belevesztek ezek a nők fehér ruhájukban a fehér falba. A kórteremben nem mozdult senki, nem mozdultak kint a fák sem, a csillagok sem, messze a víz sem, amelyről tudta, hogy ott folyik és folyásában megtörik egy nyers, töredező, fogyó földnyelven, ahol meztelenül, gyönyörű háromszögalakú szőrzetükkel állnak és ránéznek ugyenezek a nők, legföljebb kevesebben vannak: azok, akik legjobban szerették és akikért loholt, akiknek legtöbbet rimánkodott, akikért a legnagyobb aljasságokat követte el más nőkkel szemben. Az a szörnyű, fájdalmas, kétségbeesett hang, amikor megérkezett a vászonpavilonba! Rögtön el kellett volna menekülnie! De a fasorból nem lehetett kijutni, a fasor labirintusvolt,egész életének színtere és jelképe. Egyszer azt vette észre például, hogy a fák alatt jobbra-balra fejfák, kőkeresztek, sírkövek állnak-düledeznek; néhány fűzfa, borókafenyő is volt ott, a kerítés ördögcérna-sövény. Nem messze volt a ravatalozó meg a temetőőr háza. És ki lépett ki ebből a kis vacak házból? Ő, a filmrendező, az ábrándozó, az életrontó és életkereső. Ő volt itt a temetőőr, de alighogy elindult a fűzfák felé, a homokos úton, látta, hogy neki még ez se sikerül, mert a fák alatt nem volt egyetlen sírhant sem, nem voltak itt halottak, akikre vigyáznia kellett volna, kékholdas éjeken beszélgetni a nyavalyás, testvéri szellemükkel. Legföljebb, ha ő feküdt volna le az egyik fa tövébe, melynek óriási, kiálló gyökerei meg a rátapadt rögdarabok biztosan eltakarták volna, — legföljebb ő lehetett volna itt a halott. Önmagát őrizhette volna, halott a halottat, ahogy mindig is tette egész életében. „Ha az ember megtanulja, hogy legfontosabb dolgaiban csak magára számíthat, akkor már mindent megtanult, amire az életben szüksége van.” Camus valahogy így fogalmazta meg ezt a tanulságot, de neki mégsem volt megnyugtató. Nem akart beleveszni ebbe az elvarázsolt egyedüllétbe, föloldhatatlanságba. Tudta, hogy egyelőre még a föld, a halál sem fogadja be. Neki nem olyan a természete, hogy olyan hamar meghaljon, meg aztán még filmet is akart csinálni a Don Juan után, amely megadta neki a bátorítást, hogy másként tud dolgozni, látni, gondolkozni, mint a többiek. A Don Jüantól erőre kapott, azt hitte, most aztán egy-kettőre megcsinálja, amikről még korábban gondolkozott, mint a Don Jüanon. És akkor mégis a szétesés jött, a nők jöttek, nem is tudja, miért, fürtökben jött a szerelem és megkívánás, és vele az ivás és éjszakák, amelyekből nem nyílt út sehova, csak ide a fasorba. Itt talán boldog is volt, időtlen, tétlen. Végre megállt valahol, hetekig ácsorgott a jelen, jövő és múlt útkereszteződésében. Egyenletesen vert a szíve, vagy talán nem is vert, annyira nem vette észre, hogy létezik. Szikár lett és tiszta, mint gyerekkorában, amikor mindig arra gondolt, hogy leül valahol az árokpartra és nem kel fel többet. Mindig szeretett volna olyan mozdulatlanul azonosulni a létével, ahogy azok az akáctuskók, amiket az apjával ástak ki háború után. De soha nem sikerült. Mindig meg kellett mozdulnia és akkor összezavarodtak a képek, a képei is, amelyek pedig már sorban, győzedelmesen készülődtek benne a megszületésre, mint egy szimfónia akkordjai. Természetes, sőt természeti lény szeretett volna lenni és mindig kiderült, hogy a természet már kivetette, nem fogadja vissza többé. Ahogy az apját sem fogadta vissza egészen. Amikor évekkel a halála után új sírba kellett tenni, és emiatt kivették a koporsójából, még teljesen ép volt a haja meg a kalapja, amit a mellére helyeztek a ravatalon. Sírkövet kellett neki csináltatni. De ő persze nem tudta, hogy anyját, a drágát, a kedvest, az egyetlen nőt, akit nem csapott be, akit szeretett, ez a gond aggasztja. Valami nagyon kedveset, jót akart neki aznap, amikor elment érte a falujukba autóval, aztán a városban elvitte az állatkertbe, a parkba, az óriáskerékre, a szellemvasútra, a hintákra, a céllövöldékhez, mindenhova, hadd legyen boldog. Végül is a nagy, gyönyörű étteremben rendelt neki húslevest, kacsasültet, sört, fagylaltot, tortát. Együtt ették végig a fogásokat, ő, a magas sovány fiú meg az anyja, a kis, összehúzódott parasztasszony, aki annyira igyekezett, hogy a 28