Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Tornai József: Nászmenet (elbeszélés)
fia boldognak lássa. Mégse sikerült neki. Valami más volt a szemében, László rettegve figyelte, de nem tudta, mit vétett el, és annál kedvesebb volt hozzá. Minden pénzét ráköltötte, mert csak így tudott a lelkifurdalásától szabadulni. Végül este, a búcsúzásnál anyja elsírta magát, elmondta, hogy ő pénzt szeretne kérni a fiától, mert az apja sírkövére nem jut. És neki akkor már csak húsz forint volt a zsebében. Végigtolták a kiskocsin az ápolónők ezen a fasoron vagy sétáltak mellette, mentek, mentek, mozogtak a lábaik, beszélgettek is, de nem lehetett rá visszaemlékezni, miről. A fasor nem vezetett sehova. Időnként mégis megérkeztek a bejárathoz, a kórterembe, ahol a kezelőorvosa várta kézfogással. Kis, fekete, rövidre nyírt hajú, szemüveges ember. Egészségesnek látszott, gyakorlatiasnak. Ferencinek nem volt nehéz érintkezni vele. II. Nagy-messziről, nagyon lassan jött a fasor elejéről valahonnan. Mintha nem tartozott volna ide, mintha lenne másik világ a fasoron túl. Sárga pulóvere, kék szoknyája vakította a szemet, föltűnt, zavaró volt, annyi fekete meg fehér ritmus után. Más ritmus jelent meg vele a fasorban. Egészen lassan, nagy távlatban közeledett a pavilon felé. Letért az útról, jobbra fordult. Mikor nem talált senkit, megkérdezte: — A II. emelet 25. hol van? Közeledett-távolodott a hangja, megismétlődött a kérdés, aztán kettétört a mondat, szétszóródott, mint a visszhang. Megint fordult egyet a füves talajon és elindult valahova. De most már a labirintus foglyaként. A kis fekete, rövidre nyírt hajú ember, Dr. Kinti, közvetlenül, keresztberakott lábakkal ült az asztalnál. A rendelő nagy, keletre néző ajtószárnyai tárva-nyitva; ide-oda hajtogatta őket a szél. Valamikor délelőtt volt, egy a végtelen számú délelőttökből, azokból a nyári fajtákból, a feledhetetlenekből és igazában fölidézhetetlenekből, amilyeneket László otthon annyiszor mesélt gyerekkorában. Az udvar eperfáiról lehullott egy-egy fekete-lila szem. A kotlós meg a csirkék ilyenkor rögtön odarugtattak. A kakas megvetően tollászkodott egy reves, ócska szekér törött rúdján. Olyan meleg volt, olyan fehér a gádor meszelt fala, hogy voltaképpen semmit sem látott. A legyek fekete csapatban leptek el mindent. Az ecetes légycsapda már tele volt félig-mozgó, rémes kásájukkal. Addig könyörgött, míg anyja megszánta, adott neki az összekuporgatott fillérekből fagylaltra. Akkor aztán usgyi, le a dombon a Fejszés bácsi cukrászdájába. Ez az út a cukrászdáig a domb homokjában, és nem a fagylalt maradt meg neki azokból a nyarakból. A rekkenő, alföldi nyarakból. Nem, ezt sose tudja már képre vinni! Hiszen maga sem tudja, mi él még, mi hívja még mindig vissza a csontjaiba, a vérébe, idegeibe sűrűsödve azokból az akácfákon átszűrt sugarakból. Igen, az akácfák sárga tallé- rai. De ez már nem az ő élménye, ezt már megírták. Az a nyár megfejthetetlen, mint a gyerekkor. Nem ült le, hiába kínálta hellyel az orvos. — Nem értek belőled semmit, László! Neked szerintem semmi bajod, Vagy a túl sok nő készít ki téged? Nekidűlni a nyitott ajtónak, nézni az orvosra, hiszen szereti. Tudja, hogy meg fogja gyógyítani. — Mesélj nekem. Hogy akarsz te élni? Várjál, nem is ezt akartam kérdezni. Nem az a kérdés, hogyan, hanem, hogy hol?. És talán nem ebben a korban. Ha kanaka volnál, és a tengerpartra épített cölöpépítményekben laknál, meztelenül, halászgatva, éjszaka bebújva a lányok bambuszfüggönyén? 29
