Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Tornai József: Nászmenet (elbeszélés)
férfi (talán egy arab) hosszabb ideje üldözte a vágyával, most is itt volt a lakásán, és amikor kiment a fürdőszobába, megtámadta. A nő hasba szúrta. Már halott volt. Menekülni, menekülni, menekülni a hosszú házsoron, a hosszú fasoron, mezítláb, begombolatlan nadrágban. Mindig menekülni ezekről a helyekről, mindig menekült volna a szanatóriumból is, de onnan nem lehetett. Az intézet bezárult vele, mint a sorsa, mint az élete. A tárgyaláson nem tudott semmit se mondani. Ismerte azt a nőt? Nem. Ismerte a halottat? Nem. Ön szerint miért végzett a nőismerőse az áldozattal, mondott erről valamit a vádlott önnek? Nem. Dr. Kinti jól megépítette ezt az ideggyógyintézetet. Oldalt lengőfalak, vászonból, fönt a magas csillagos ég volt a lámpás tető, amely a betegeket megvilágította. És esőben? Esőben a betegek áztak, és mindegyik élvezte, tűrte, mint a gyerekek, hogy végigfolyjon arcán, karján, ruháján a víz, mint valami időmasszázs, amely eltörli a ma és a holnap közti különbségeket. De még az egymásközti különbségeket is elmosta. Csillogott minden az esőben vagy a hóban s nem voltak már külön-külön csontvázak és hússzövetek, állak, szemek, inas öklök, és lappangó ágyékok. Esővé változtak, egymássá, természetté, a környezetté, amely befogadta őket. Ez az egység része volt a gyógykezelésnek, Dr. Kinti új módszere. Legalábbis azt gondolták, hogy új, de Dr.Kinti magában úgy vélte: ha félig meghal az ember, meg is gyógyul, elfelejti, mi bántotta, míg élt, és akkor újra kezdhet mindent. A fasor fölött egyszer elröpült egy galamb. Soha többet nem láttak ilyet. Állítólag a kórtermek fölött is el röpült. De ez már vita tárgya. Ha kérdezgették egymást, mindig kiderült, hogy senkisem látta, szóval csak afféle legendabeli galamb volt bent a kórteremben. De kint a fasor fölött akkor az egyszer éppenúgy láthatta mindenki, mint azokat a repülőket, amelyek nem tudni hova, mindig átzúgtak a táj fölött. Reggel és délután. Csak reggel és délután. Hogy milyen volt a galamb? Ferenci, akit akkor egy ápolónő tolókocsiban vitt végig a fasoron az épület bejárata felé, voltaképpen nem emlékezett rá. Csak arra, hogy kamaszkorában látott ilyen galambot. Nemcsak látott, volt ilyen galambja. A kispadláson tartott galambokat az udvarban és mindig sírt, megsiratta a galambjait, amikor anyja levágott egyet-egyet belőlük. Elkeserítő volt, hogy anyja szintén sajnálta elvágni a kisgalambok nyakát, és mégis elvágta. Nem is sírt, László sírt, de az anyja szomorúbb volt, mint ő, reszketett kezében a kés, de összeszedte magát. Rátette a galamb fejét a favágó tuskóra, végighúzta rajta a nagykést és szegény párának már vége volt, lecsüggött vagy éppen leesett a kis, csőrös feje a földre. Végül is, míg ágyán heverészett a csillagos égbolt alatt és betegtársai újságot olvastak vagy a mániájukat magyarázták egymásnak, arra a megállapításra jutott, hogy a galamb fehér volt, fekete pöttyökkel a szárnya meg a farktolla végén. Aztán el kellett feledkeznie a galambról, mert betegtársai olyan holtmereven álltak, ültek, feküdtek a fehér vászonfalak között, mint a halottak. Pedig tudta, hogy mindnyájan élnek. Biztosan ő is ilyen volt, noha ő is élt még. Amikor először belépett közéjük, valami szörnyű, fájdalmas kiáltás hangzott föl a kórteremben. Mi volt ez? Annak a mormogó kórusnak fölsírása, amely ott búgott fekete ruhában áfák között? A nőkfeljajdulása, akiket szeretett vagyis nem szeretett? Fehér ruhában jöttek ezek a nők a fehér vászonfalak közé. Ott álltak mindig, amikor László fölébredt vagy Dr. Kintihez ment. Köztük haladt el, nem szóltak hozzá. A halottak kórusa voltak a túlvilágról, amelyhez egy ilyen furcsa kórterem mindig hasonlít? Időnként döbbenten ismerte föl ezekben a sirámokban, horkantásokban és fenyegető sivításokban, melyek már olyanok voltak, mint a természet, a fák, a szél és a futóhomok hangja, azoknak a leveleknek sorait, melyeket neki írtak valaha ezek a nők. Mind könyörgés és szerelmi tébolygás volt, reménytelen ügyek reménytelenül lekörmölt 27
