Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Tornai József: Nászmenet (elbeszélés)
TORNAI JÓZSEF NÁSZMENET Újsághír: „Ferenci László rendező, a Don Juan című film alkotója, hosszú betegségéből fölépülve, új filmjén dolgozik.” I. Nem volt semmi más, semmi más, csak a hosszú fák, csak a fű, a sárgás-szürkés márgaföld és a kisebb-nagyobb kövek. Istenem, milyen hosszú fasor volt! A lejtő aljáról a legtetejére nyúltak föl a sima, fehéres kérgű nyárfák. De nem is: az éghatár egyik végétől a látóhatár másik végéig vándoroltak kettős sorban, szép sima országút vagy egyszerűen út mentén, de lehet, hogy csak fű volt a fák két sora közt, amit letapostak a betegek, az ápolók, az orvosok. Ideggyógyintézet. De még nem volt ilyen szanatórium a világon, mert végtelen volt, ebből nem lehetett kimenni, nem lehetett kijutni. Mindenütt a fákra bukkant, a fűre, a napra vagy a hóesésre, a fehér, vászon- szerűen sima falú épületekre, meredeken csillogó üvegablakokra. Ferenci némelykor már úgy érezte, anyaméh ez az intézet: fehérköpenyes ápolónők tolták végig a fasoron vagy bevezették a kórterembe. Voltam-e én már valaha máshol is az életemben? kérdezte magától, de nem emlékezett más helyre. Egyetlen hely volt a világon, ez a fasor, igaz, itt megtalálta a gyerekkor csillagait, az emlékeit, a nők sorban álltak a fasor törzsei között alkonyatkor és valami nagyon szomorút énekeltek, ami tetszett Lászlónak, mégis elmenekült volna legszívesebben. Az orvos megmondta, hogy bármelyik nőt szeretheti. Igen, ezt csak neki engedték meg az összes beteg közül. És voltak itt nagy szerelmek a fűben, a fák tövén, a fehér épület mögött, éjszaka és nappal. És némelykor kávéházak, mozik, kocsmák nőttek ki a semmiből a fák között, villamosok, buszok, autók jártak a fényes aszfalton. Egészen ismeretlen nők jelentek meg, ránevettek Lászlóra, László éppen a levest kanalazta egy étterem virágai között. Fölállt, otthagyta az ebédet, szerelmet vallott a magas,fekete asszonynak,aki olyan fekete volt, mintha néger volna. Bevitte a nőt egy könyvüzletbe, tíz könyvet vett neki, az elárusítólány — kövér és nagyszemű, mint egy oroszlán — ismerte már őt, hordta egymásra a képes, reprodukciós könyveket neki. Aztán taxiba szálltak, hajtottak a fasorban, amely mögött emeletes házak sorfala vigyázott, unatkozott. Közben azon gondolkodott, de nem gondolkozott, látott és érzett, egész bőre egyetlen fölfogó felület volt, vetítővászon: mindig megjelentek rajta, amiket átélt. Igen, így könnyű lenne filmet csinálni: csak elképzelni és már meg is volna, ahogy a költők írják verseiket. Akkor a fekete nővel is le akart feküdni a lakásán, de az csak sírt, tátva volt a szája a heverőn, a piros szája, mint a lehullott rózsa. Ferenci megsajnálta, de neki kellett ez az éjszaka, a lány combjai, mit tudta, még mije. Nem hagyta, hogy megessen rajta a szíve. Nekirontott, mint egy idegbeteg, mint egy alkoholista az üvegnek, de akkor a fekete nő kirohant a szobából. Ő utánament egy idő után. A fürdőszobában találta meg. Aztán mezítláb, ingben, nadrágját gombolgatva menekült az utcán, a nyári éjszakában, a fasorok közt, ahol most csönd volt, csak a házak, utcasarkok várakoztak valamire, de hát már az idők kezdete óta itt álltak. El kellett menekülnie, mert nem bírta látni a vért. A nő a fürdőszoba sarkában sírt. Milyen gyönyörű volt most is! De nem, nem, rosszul emlékszik. Mozdulatlanul feküdt a hasán, a kövezeten. Mozdulatlanul? Rázta a sírás, a kétségbeesés. A kád tele volt véres vízzel és a kád oldalán, fejjel a vízbe egy halott lógott. Egy férfi. Hasából állhatott ki a kés, mert hátulról nem látszott rajta semmi erőszak. A nő mondta, suttogta, nyögte neki, hogy hasba szúrta. Az idegen 26
