Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Németh László: Kiadatlan írások (A Plamen szerkesztőségének, Debreceni matiné, Veres Péter halálára)
és helyzet között, eredetiben olvastam a hozzáférhető spanyol írókat, ebből húztam is valami hasznot, de a legfontosabbat, aki mint rokontövű drámaíró, bizonyos törekvéseimet bátorítani tudta volna — kitalálják, hogy Lorcát értem, — elkerültem, még a nevével sem találkoztam. Ugyanígy később, amikor inkább politikai sugallatra a szomszéd népek nyelvével, irodalmával — köztük az Önökével — kezdtem foglalkozni. Abból is volt hasznom: annak hogy Húsz cseh szövegei, a Palacky dokumentumai a kezembe kerültek, egyik történeti drámám köszönhetem. Viszont nem kétséges, hogy a legtöbb hasznot a lengyel irodalom mélyebb tanulmányozásában láttam volna, ha Dambrowska Máriát, Przybost, de akár Miczkiewiczet is időben ismerem meg. Kívánatos hát — ami most meg is történik —, hogy minden nép s természetesen a velünk rokonhelyzetben levő szocialista népek irodalmáról bő ismertetések jelenjenek meg, sajót lefordítsák, így aztán elkerülhetőek azok az elkerült találkozók, amelyekre nemcsak ezt a két példát tudnám fölhozni az életemből. Bár az eféle érdeklődés előtti földporhanyózás- nak is megvan a történeti veszélye. Az a tudás, amelyet az ember nehezen, mintegy a sziklából csikar ki, a történet tanúsága szerint mélyebb szokott lenni. Az, amit egyik nép a másiknak hivatalos szervei révén ajánl, nem mindég a legjobb, a tájékozódás sokszor épp azt fedi el előlünk, amire szükségünk lenne. Végül az utazások hasznát sem lehet tagadni. A mi huszadik századi irodalmunkban két nagy költő is van — s a csehekében még több —, akik sosem lennének azok, amik egy hosszabb franciaországi tartózkodás nélkül: Ady Endre és Illyés Gyula. Az összehasonlítás mindig észnyitó — akkor is, ha nem egy nagy kultúrának a fényében látjuk meg a magunk hiányait, hanem ha ugyanolyan feltételek közt induló, hasonló célra beállt, mintegy versenyben álló nemzetek közt figyelhetjük meg, mi az, amit ők jobban csinálnak, s merre vannak a mi erényeink. Erre azonban a divatban levő utazások nem elegendőek. Hisz jó is, ha az ember egy kicsit szembesíti — mint én is a szovjet utamon —, amit itthon gondol s odakint lát —, de komoly eredmény csak hosszabb kinnéléstől remélhető. Sajnos, épp ehhez működik hiányosan a kultúrcsere. Nem tudok magyar írót, aki olyan módon élt volna egy évet szocialista országban, amint Illyés vagy Ady Párizsban. Erre valahogy nincs is „keret”. Én például azzal az elhatározással indultam nemrég az egyik szocialista országba, hogy négy-öt hónapot is ott maradok, egyik írónőjéről tán könyvet is írok. De igen rövid idő alatt megértettem, hogy ott, épp úgy mint nálunk, a külföldi vagy mint turista, vagy mint beteg, vagy mint az állam ide-oda fuvarozott vendége tartózkodhat — az, hogy valaki elmerüljön a népbe, nincs a bürokrácia rovatában. Itt tehát volna változtatni való: mért nem élhetnek írók, szellemi emberek egymás földjén mint tudósítók? Azokat az érdeklődést keltő utazásokat, amilyeneket most az írók tesznek, úgy gondolom, ifjúkorban kellene egymás országaiban elvégeznünk, a felnőtt korra — s nemcsak az irodalomban — komoly ismerkedő utazások illenének. Épp a magyar cseh—magyar viszonyon figyeltem meg a sajnálatos paradoxont, hogy mialatt a kultúrcsere malmai olajozva őrölnek, az igazi, szomjúságszerű érdeklődés (legalábbis az írók között) kisebb, mint a mi fiatal korunkban. Abban az időben, amikor én a „tejtestvéreink” nyelvét tanulni kezdtem, sok más magyar író (József Attila például), egyetemi hallgató próbált legalább néhány műfordítás erejéig a nemzeteinket elválasztó ellenségeskedés ellen tüntetni. A pesti követség lelkes attaséja gyönyörű antológiát állított össze, amely később darabonként jelenhetett meg. Nem mondom, hogy annak a lelkességnek nincs meg a nyoma. Hisz csak ebben az évben három irodalomtörténet jelent meg — egy lengyel, egy román, egy szlovák —, amely a mi tapogatódzó tájékoztatásunk folytatja rendszeresebben, de kevesebb gyűjtőerővel. Mert az igazi, amire a népeknek szüksége van, szerintem nem az utazó írók, udvariassági formulák, még csak az ismertetések sem, hanem egyetlen igazi felfedező, aki úgy magyarázza meg egyik népet a má6