Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Németh László: Kiadatlan írások (A Plamen szerkesztőségének, Debreceni matiné, Veres Péter halálára)
síknak, mint Mme Staél, Goethe, Herder Németországát a franciát beszélő világnak. Én fiatal korom óta várom Nyugattól, Kelettől ezt a felfedezést, abban a hitben persze, hogy irodalmunkból volna mit felfedezni. Nem mert olyan kiválóak vagyunk, hanem mert annyi szép erőt temettünk — ami boldogabb népeknél más tért kapott—, irodalomba. S én magam is ilyen felfedezőként próbáltam a körülöttünk élő népek irodalmához közelíteni. Még legutóbb, amikor a Nagyvilág cseh száma módot adott rá, akkor is egy könyv vagy mű ismertetése helyett az én 30 esztendős „cseh utam” próbáltam útirajzszerú'en leírni, elsősorban azért, hogy folytatására itthon mások is kedvet kapjanak s ott kinn is elgondolkozzanak, nem lenne-e érdemes egy ilyen „Magyar útnak” is nekivágni. A tanulmányt legalább húszezren olvasták, de nem venném észre, hogy akár csak annyi hatása is volna, mint annak idején a Tejtestvéreknek. S Prágában nem is tudnak felőle. Ahogy egyik költőnk mondta a Pan Tadeusznak indult eposzról: A varjú károgott utána. (1962.) DEBRECENI MATINÉ Jó hat hete már, hogy Gulyás Pál költészetében lakom —s közben három tanulmányban emlékeztem meg róla. Kezdődött azzal, hogy a ráckeveiek, akik kedvem keresésében az országot helyettesítik, idén azt eszelték ki a születésnapomra, hogy húsz év múltán egy tanórát tartatnak velem, mégpedig, hogy az örömöm teljes legyen, fiatal kori barátomról, Gulyás Pálról. Kiválasztottunk vagy tizenöt verset, s a vállalkozók a megfelelő ponton mint versmondók léptek be a keret-előadásomba. Ezt a keret-előadást, abban a reményben, hogy tán a hajdani tanárkollegák is kedvet kapnak egy hasonlóra, közlésre az Alföldnek engedtem át. Este a felnőttéknek kellettvolna a műsorunkat megismételni, de minthogy erre az estére a családom is igényt tartott, néhány nap haladékot kaptam, s az alatt az a gondolatom támadt, hogy a Gulyás tétel helyett kettőnk barátságát mondom el az idősebbeknek. Nincs talán magyar írói barátság, amelynek több irodalmi nyoma van, köztük jó versek egész sora, — azonkívül a barátság belső dialektikájáról is képet ad: hogy vonzalom s versenyzés, önféláldozó lelkesedés s kérlelhetetlen kritika mint lesznek eggyé, néha épp a legigazabb barátságokban. A történet, s az idézetek felolvasása hosszúra nyúlt, úgy hogy szegény ráckeveiek, ahogy a késő estében hazaballagtak, meg is bánhatták jóságukat. Ezzel az előadással, ha kiegészíthetem, Életrajzom dokumentumrészében találkoznak majd, a Móricz-barátság története mellett. Aztán jött a debreceni évforduló. Itt nem is igen beszélhettem másról, mint Debrecen és Gulyás Pál viszonyáról — kárhoztatva az eddigi mulasztásokat, s bátorítva a jó szándékot, mely ezt az ünnepség-sort létre hívta — s mint az Alföld májusi számából tudom, tanulmányokkal, Balogh László rádióbeli verselemzéséhez méltó elemzésekkel akarja, ahogy ott olvastam: Debrecen legeredetibb szellemét, Csokonai óta — a debreceniek tudatába is bevinni. Ez az előadás is megjelenik tán — az Alföldben, vagy másutt valahol. Hanem amikor megtudtam, hogy a debreceni ünnepségek rendezői még egy negyedik ünnepi beszédet is akarnak tartatni velem, akkor azt mondtam: ezzel pedig nem bánthatom meg halott barátomat, aki semmit sem gyűlölt úgy, mint az egy húsról mindig hígabb leveket leöntött bőbeszédűséget —r s ha a dobogón csakugyan ki kell álI- nom, ott nem mint ünnepi szónok jelenek meg, hanem mint médium, akin át Gulyás Pál szóljon a halálára emlékezőkhöz. Ellazítottam hát magam, s kötete lapjait forgatva fejemben vártam, hogy melyikre mutat rá: ez az, ezeken át közvetítsd nekik síron túli üzenetemet. Az első vers, amelynél szellem-keze megállt, egy kevéssé ismert verse: a Mozaik volt. Ebből olvasom fel az alább következőt: 7
