Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Németh László: Kiadatlan írások (A Plamen szerkesztőségének, Debreceni matiné, Veres Péter halálára)
NÉMETH LÁSZLÓ KIADATLAN ÍRÁSOK A PLAMEN SZERKESZTŐSÉGÉNEK Bocsánatot kérek, hogy meg kellett sürgetni a válaszomat. A szerkesztők, ankétrendezők annyi körkérdést eszelnek ki itthon és külföldön, hogy ha az író mindre felelni akarna, ahelyett ami neki fontos, állandóan ezekkel kellene foglalkoznia. S ezek a kérdések korántsem olyan egyszerűek, mint első pillantásra látszik, vagy föltevőjük hiszik. Nemrég egy román folyóirat intézett négy vagy öt ilyen kérdést hozzám. S hogy legalább az egyikre válaszolni tudjak, elolvastam egy könyvet az új Romániáról, felújítottam az elfeledt román tudomásom, néhány régi könyvem mellett egypár új antológiát is átnéztem, egy-két hónapon át ezzel töltöttem az estéimet, s a válasz végül is nem ment el: a szerkesztő biztos megrótt, hogy nem voltam hajlandó azt a kis fáradtságot, amit az ilyen kérdések megválaszolása jelent, az együttműködés érdekében magamra venni. Attól félek, ugyanígy lennék az Önök két kérdésével, ha megpróbálnék érdemben válaszolni rájuk. Mert azt, hogy mi a gazdasági együttműködés, körülbelül tudjuk. Elő akarok állítani egy gyártmányt, amelyhez hiányzik a nyersanyagom — a másik állam rendelkezésemre bocsátja, én meg tán az árut engedem át egy harmadiknak, amely annak van híjával. A szocialista országok ezt az együttműködést most szabályozzák, a KGST egyfajta munkamegosztást hoz létre, Önök gyártják a Skoda autókat, mi az Ikarus autóbuszokat. De mit jelent ez a kultúra területén? A tudományban bizonyos fokig kétségkívül utánozható ez az együttműködés. Közölhetjük, amint közöljük is az eredményeket, de a termelési viszonyok itt is lényegesen mások. A mű biológiai termék — igen, a biológiai üzemek, a fák gyümölcséhez hasonlít, a gyökerek titkos kémiájával szedjük össze, néha közvetlen közelből, néha messzebbről a sókat hozzá. Az író érdeklődésével kutatja fel a művéhez szükséges anyagot. Ez azonban ösztönös, individuális valami, amit ha lehet is segíteni, nehéz terveket írni elé. Az pedig, hogy egész országok érdeklődése közt valami munkamegosztást hozzunk létre, — a csehek írják a vígjátékot, mi természetünk szerint a tragédiát — ugyebár teljes képtelenség. Miben is álljon hát akkor az irodalomban ez a kulturális együttműködés? Én úgy gondolom, elsősorban abban, hogy az írók minél jelentősebb műveket próbálnak írni, amelyekben más népek írói is meglelhetik a munkájukhoz szükséges serkentéseket. Azt hiszem, ez a legnagyobb, amit a kulturális együttműködés érdekében tehetünk. Mert ha nincs meg a tápanyag, akkor hiába a mesterségesen csiholt érdeklődés, semmit sem lehet létrehozni. Ami persze fordítva is igaz: ahol nincs érdeklődés, (sajnos az írók érdeklődése mintha jóval kisebb lenne az olvasókénál) — ott hiába áll zsákszámra a műtrágya, a másik nép élete nem fogja azt felszívni. Én néhány éve, amikor az írók nagy jövés-menésébe magam is belekapcsolódtam, komoly erőfeszítéseket tettem, hogy passzív nyelvtudásom beszédkészséggé alakítsam, e célból még társalgó órákat is vettem. De aztán beláttam, hogy mindez teljesen haszontalan időveszteség, s többet ér, ha ezzel a fáradsággal írói adósságomból is hozok be valamit, abban a hitben hogy azokban egyszer tán más népek s íróik is hasznos ösztönzést találhatnak. Ezzel nem azt mondom, hogy az érdeklődésnek ezt a titkos talajmunkáját nem lehet segíteni. De az alkotók körül is meg lehet kapálni, fel lehet porhanyósítani a talajt. Én például egész fiatal koromban, némi hasonlóságot érezve a magyar és spanyol alkat 5
