Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 10. szám - SZEMLE - Németh Lajos: Bánszky Pál: Tóth Menyhért
szorosabb szövetség” születik. Itt bontakozik tovább teremtő fantáziája. Már nemcsak a gyermekkor, az ,,első betűk” formavarázsát érzi; a városban, hol „gyorsabban járnak az órák” — új horizont nyílik, sürget a perc, tanulni, új városokat látni. Budapest után Szverdlovszk köszönti. A városokban fölleli a közöst és különöst, megszűri tanításaikat. A garabonciás „Hazatérések”: az „igazán megérkezések” dúsítják óráit. Asszonyok telepednek mellé: emlékszép-emelkedett — olykor földszagú kötődéssel, hogy teljessé tegyék a már férfi Héra Zoltánban kialakult belső rendet. A „Rend a lelke” pedig nem más, mint a természet és emberi munka szépsége, rendje. A „Rapszódiák földközelben” ezt a rendet boncolja társadalmi szinten. A „Kidalolatlan őszök” internacionalista magyarsága, Adyval rokon, jövőbe tekintő szemmel, a jogos nemzeti öntudat, az „otthon—haza” megfogalmazása. A „Sebesült világ” pozitív ellenpéldákkal tarkított, az emberi lélekbe zárt kisszerűségek panoptikuma. Vastagon, de bizakodással húzza meg tollát: „reménydiktatúrával bánatok terrorja” ellen. — A líra kérdésével már előző kötetében is hosszan foglalkozott Héra Zoltán. Leírta: sokan szeretnék halottnak látni. Hogy kik szeretnék! Találóan jellemezte Günther Kunnert „Líraiszony” c. versével: (Kalász Márton fordítása) „/ Mint fölösleges fényűzést / megtiltotta az embereknek / a lámpa készítését / Xantos királya Therszosz / a vakon / született.”) Héra Zoltán „áldott állhatatossággal” hisz a líra feltámadásában, melynek záloga a költő énhelyzet-tudata. A költőé, aki tudja: ő a hazáé, a tömegeké, mindenkié. Hordozza történelmi múltját. Számontartja a hősöket és hiénákat. Nem különül el, és ha nem is szorul barátokra, elfogadja őket, mert „a világot érezzük így jobban”. A vallás—hit—materiális valóság háromszögét, melyben helyet kap a pant- heizmus és az intuíció is. — A „Kortársak” alcím komoly gondolatokat takar. Leleplező sorok következnek a sekélyes, beszűkült kritikai szemléletről, a nemzedéki kérdésről. Ahogyan előző kötetében a verselemzésről, költői tartásról, típusokról szólt. A kritikai értetlenség „méltá- nyosságtartalék-feléléséről”, az önkifejezés jogáról. Világirodalmi párhuzamok megvonása és meditáció: „miért nem tudunk szépen meghalni?” követi a magyar irodalomról készített felmérését. „Parnasszus” c. bírálata találó összegezés az értékrendről, az elemző bírálatokról, fejlődésünk buktatóiról. A fejezet „Utasregék”- kel zárul: mély lélektani megfigyelések, korrajzzal tarkítva, kiegészítve az előző kötet „Napló- útijegyzeteit”. A „Hajózni muszáj” — is ide kapcsolódik. Távolságtartással figyeli a világi (nagyon is evilági) jelenségeket, a fogyasztói társadalmat nagyban és kicsinyben. Örül, ha külföldön magyar értékekre lel. Ez számára talán a legfontosabb. Fényes láncszemmel kapcsolódnak e gondolathoz a „Ke- menesi elégiák”. Látogatás a Babits-elíziumban. Esztergomban, a táj szellemétől érintve. Hogy azután másutt is szétnézzen (Táj, bicikliről) oly sebességgel, ami még nem öli meg a táj szellemét, aminél még érzékelni lehet, ha elhallgat a prü- csök. „Újholdtól-teliholdig”: ismét útijegyzet — Algériából — esztétikum, társadalmi rajz, történelemkeveredés. A „minőség forrásai” a költészet megújító erejét tárgyalja. A befogadás nehézségeiről ír: „A nekem nem érthető nem azonos az érthetetlen- séggel.” Értőkészség, megérzés, minőség = a klasszikus érték biztosítéka a befogadásnak. A „Népköltészet” is divatos téma. Érdemes leszáll- ni gyökereihez. Héra Zoltán vizsgálja az apokrif népi imáktól — ősszimbólumokon át — a balladák világát, az elemi szürrealizmust — szembeállítva a műrománccal, az utánzatokkal. Beszél a népi megtartó erő fontosságáról. A kortársak ötvözéseiről, népi inspirációiról. „Az igazi művészet mindig jelképes” — vallja. „A vers megírásának pillanatában megragadó jegyeivel az.” A cselekvő művészet és a hangsúlyosan jelképteremtő művészet egymástól elválaszthatatlanok. Veszélye jelképhígítás. Ellenszer: a művész erkölcse. A művészet nem lehet meg játékosság nélkül. Gyanús: ha erőltetett, ha nem eredeti. Itt is fennáll a hígítás veszélye. A bravúroskodás, amikor a költői elv nem a teremtés, hanem a termelés. A „Régiek mai szemmel”-ben (Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty, József Attila világáról), a stílusról—stílusvitákról; elkülönülésről—elkülönítésről; költői tudatról—hitről; a mű helyett az érdekek érvényesüléséről, klikkekről; a költő magányba szorításáról nyilatkozik. „A költő dolga” = „a dolgok elővarázsolása — új létre tántorítá- sa — az érvényes szóval . . mert a költészet — és maga az írás: mágia, melyben mindig ott a megújulás lehetősége.” A kötet a „Lírai hitelesség” témakörével zár. Mi a hitelesen költői! Ha a költő a lehető legkisebb „ráhagyással” dolgozik. Ha él a sűrítés—tömörítés eszközével. Mit irigyelnek a költőn! Talán azt, hogy övé a nyelvi mágia birodalma, a versvalóság, a dialektika világa. Ilyen értelemben nincs határvita a lírai műfajok között. A lírának akkor van jövője „ha álcátlan, ha emberen emberarcot mutat”, ha fölmutatja az érvényest, a bonthatatlan összefüggések világ- egyetemét. Héra Zoltánnak sikerült e törekvés: „összefüggéseket világítani meg úgy, mintha nem is történne felfedezés és megvilágítás, hanem csak közlés.” Megértettük. ÁGOSTON ÉVA BÁNSZKY PÁL: TÓTH MENYHÉRT A művészettörténet útja kacskaringós, az érték sokáig lappang, hogy hirtelen feltörjön, nyilvánvaló legyen és az ember értetlenül áll, nem érti, hogyan lehetséges, hogy eddig erről nem tudtak, 95
