Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 10. szám - SZEMLE - Tuskés Tibor: Kálnoky László (Alföldy Jenő könyve)
szentgyörgyfalván című bohózatában. Színre- vitele sikerrel kecsegtet: látványos maskarádék, füstös-lángos technikai trükkök, színfalrengető érzelemkitörések lehetőségeit tartogatja. Para- bolisztikus utalásai nevettetően elgondolkoztatok: a sárkány — ember —szent összefüggésben minden viszonylagossá válik, Szent Györgyről kiderül, hogy nem is szent, az Erdőkerülő és a Festőművész elvetemültebb a szent által megölt sárkány özvegyénél és „bélpoklosan” szűz-vérszomjas fiánál, csak a Sárkányfival megvívó Pásztorlegény emberszabású. De ősem igazi mesehős, csak naív, sőt kissé kajla, kárvallottan bosszúálló figura, győztesként is Szent György szánalmas utóda, s hősiességét a Sárkányfi gyávasága is kétségessé teszi. Főként a csillogóan játékos nyelv ragad el; a költő ezúttal — általános verselési gyakorlatától, a nyugat-európai és antik formáktól eltérően — a rímes-hangsúlyos versidomban mutatja be mesterségbeli tudásának eleddig jórészt rejtett tartalékait. A kis kötet nagy súlyát azonban nem a komédia, hanem a vele azonos összterjedelmű huszonöt vers adja. ALFÖLDY JENŐ KÁLNOKI LÁSZLÓ Alföldy Jenő könyve 1948-ban (és nem 1947-ben, mint Alföldy említi) jelent meg Sőtér István híres antolgóája, a Négy nemzedék (Parnasszus kiadás). Az akkor mindössze egyetlen önálló verseskötettel rendelkező költőt Sőtér kiemelt terjedelemben (hat oldalon) és méltó környezetben (az élő magyar költők legjobbjai között) mutatta be. A közölt vers, a háromrészes Szanatóriumi elégia előtt Sőtér — többek között — a következőket írta: „Váratlan remeklés volt ez a műve: egy sajátos emberi helyzet és egy lelkiállapot tökéletes ábrázolását és elemzését vegyítette egy atmoszféra nem kevésbé tökéletes érzékeltetésével. Igazi nagy költészet hangjaira ismerhettünk ebben a műben . . Ne feledjük, egy elsőkönyves költő egyetlen verséről írta Sőtér ezt a hibátlan méltatást. S azt se, hogy hosszú időre ez volt a legnagyobb elismerés, amit Kálnoky lírája kapott. Bármennyire fájdalmas, ki kell mondani: Kál- nokyt értéke szerint nem ismerik az olvasók, s nem becsüli az irodalmi köztudat sem. Ritkán megjelenő versesköteteinek címlapjáról nem hintette csábmosolyát a kirakat előtt álldogálóra, különféle körkérdésekre adott válaszokkal, nyilatkozatokkal, publicisztikai közbeszólásokkal a folyóiratokban nem bástyázta körül életművét; voltak évek, amikor számolatlan mennyiségben fordításait ontotta, és saját vérével táplálta a világirodalom klasszikusait, sőt olyan korszakairól is tudunk, amikor egyetlen eredeti verset sem írt. Nemzedéktársai közül egyedül Vas István perelt érte, a legértőbb kritikát eddigelé ő írta róla, s aligha véletlen, hogy Kálnoky önelemző prózai megnyilatkozásait keresve csupán egyetlen interjúra támaszkodhatott könyvében Alföldy. Épp itt volt hát az ideje, hogy valaki átfogó pályaképet rajzoljon Kálnoky lírájáról. S Alföldy vállalkozásának értékét nem kisebbíti, hogy efféle összefoglalás számos, arra érdemes kortárs magyar költőről (hogy csak a közelmúlt két legfájdalmasabb veszteségét említsük: Nagy Lászlóról és Kormos Istvánról) még nem született meg. Kálnoky a Nyugat harmadik nemzedékének a tagja, generációjának egyik legkiválóbb költője. Régen megcáfolta már a nevéhez tapadt irodalmi legendát, hogy egyversű költő. Öt önálló kötete és számos (számtalan!) műfordítása látott napvilágot. Alföldy meggyőző és alapos dokumentációval jelöli ki helyét a kortársak között. Központi tézise: „Kálnoky lírai célja nem az önmegvalósítás, hanem a mű megvalósítása”. Azt a folyamatot vizsgálja, hogy egy „impresszionisztikus” ars poeticától, egy érzelmi-szenzuális kifejezésformától hogyan mozdult el lírája az objektív költészet elve felé. Tehát Kálnoky pályáján is nyomon követhető a folyamat, amely egész modern líránk fejlődésére jellemző, de e változás Kál- nokynál anélkül zajlott le, hogy föladta volna eredeti költői természetét, s látványos, alkatától idegen kifejezésmódot erőltetett volna magára. Alföldy érdeme viszont abban rejlik, hogy vizsgálódásában a hangsúlyt éppen ennek a költői természetnek az elemzésére veti, a lírát a költői alkat felől magyarázza és értelmezi. így nem kerüli el figyelmét Kálnoky lírájának egyik legsajátosabb vonása, iróniája, és kellő figyelmet fordít Kálnoky ún. groteszk verseinek az elemzésére, valamint az ún. bölcseleti költészet — Kálnoky lírájában fölhalmozott — eredményeinek a számbavételére. A kismonográfia módszere, fölépítése könnyen áttekinthető és leírható, rokonszenvesen egyszerű és tiszta. Alföldy megokoltan előreveszi az életrajzi adatokat, a pályaképet, majd a kötetek megjelenési sorrendjében — mondanivalóját egy- egy verseskötethez csomózva — elemzi Kálnoky líráját. A kötetek tematikai vizsgálata és a versek tárgyi világának elemzése után Kálnoky költészetének stílusrétegeit, a költő képalkotó művészetét, formai eszközeit bontja ki. A kötetek bemutatása előtt vagy az összefoglaló értékelés során talál módot arra, hogy mondanivalójába szője (egyetértő vagy vitatkozó formában) a kötetekről megjelent kritikákat illetve a költő önértelmező szavait. Alföldy a könyve végén, Kálnoky önálló lírájától némileg elszakítva (de vállalt határait bevallva) foglalkozik a költő műfordítói munkásságával. Alföldynek jó érzéke van a stílusbeli vívmányok leírására, elemzésére, s könyvének legszebb és legfontosabb lapjai alighanem azok, ahol Kálnoky legnagyobb művészi vívmányát, képalkotó művészetét, „sugallatos” metaforáit boncolja. Emellett számos finom részlet93
