Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 10. szám - MŰHELY - Gál István: Babits és az orosz irodalom

küli eposz, mert a hősök gyatrán festenek benne, kezdve a hősök-hősétől, Napóleontól .. . Mondják, a háború realisztikus ábrázolására a Chartreuse de Parme adta meg Tolsztojnak a felszabadító lökést. Ez egész tendenciájával egyezett: megmutatni, hogy háború és hősök mily ártalmas, de kicsiny helyet foglalnak el az emberiség életében. Ahogy a regényben is. Ez a történeti regény voltaképpen történelem-elleni regény, az élet regénye, szalonoké, falusi udvarházaké, s a «szenvedő és hallgató» népé. Ami mind él és áramlik nagy idő-medrében, minden történelem dacára is. Az olvasó az első laptól kezdve vele él evvel az élettel, vele és benne, lenyűgözve és sohse feledve élményét. Ez az apostolkodó író ott legnagyobb, ahol teljesen Tart pour Tart képeket ad, intim családi rajzokat, táj le írásokat, gyengéd leányportrékat, vagy a háború szférájába sodort egyszerű emberek sorsának és lelkiállapotának elemzését. S mindez tökéletes s amellett szinte láthatatlan kompozíció keretében.”

„A Karenina Anna — írja — éppencsak egy fokkal áll alacsonyabban, mint a Háború és Béke . .. Ebből is egy nagy világkép lesz és egy nagy kritika a modern társadalom ellen. Ami azzal jár, hogy nem oly egységes és művészi, mint a Bovaryné. De a iélek- rajz finomságában s a valóságfestés erejében semmivel sem marad mögötte. Csakhogy ő nem pusztán fest és dokumentál. A nyugodt társadalmi életnek látszólag objektív rajza mögött érezteti ennek az egész életnek örvényes semmiségét és hiúságát! Ahogyan Tolsztoj egy derűs polgári képben, például egy vendéglői jelenet leírásában, egy előkelő és jószándékú tisztviselő jellemrajzában valami szörnyű űrt és sivárságot tud megmutatni anélkül, hogy csak egyetlen szóval is ítéletet mondana vagy elárulná intencióit: az a modern művészet egyik legnagyobb bravúrja. Tolsztoj a 80-as évek végén még legremekebb műveinek néhányát írta. Paraszt-drámája, a Sötétség hatalma s novellája, az lljics Iván halála, a sötét naturalista világlátás csodálatos dokumentumai. Az lljics Iván halála egy mindennapos betegség lefolyásának páratlanul reálisztikus rajza a kínokon át a halálig.”

A Nyugat szerkesztőjeként

Eddig még nem Babits nevéhez fűzték a Nyugatban megjelent orosz írói arcképek és könyvismertetések nagy számát. Pedig amikor ő szerkesztette a Nyugatot, tehát egy negyed századon át, tömérdek orosz és szovjet vonatkozású cikk vagy az ő ösztönzésére készült, az ő jóváhagyásával jelent meg, vagy legalábbis az ő kezén ment át. Hagyatékában a modern orosz költészet iránti érdeklődésének egy érdekes dokumentuma van, ez Lányi Sarolta saját kézírásában fennmaradt fordítása Alexander Biok Tizenkettő című eposzából. De 1918-ban és különösen 1919-ben a Nyugat sűrűn közöl olyan szemle-cikkeket, amelyek az orosz események, az orosz irodalom és az új orosz írók megismertetéséhez hozzájárultak.

Kardos László emlékezik meg róla, hogy a 30-as években Majakovszkijról küldött be tanulmányt Babitsnak, aki azonban nem közölte. Nem kétes, hogy Babitshoz nem állt közel a nagy októberi forradalomnak ez a költője. Más kérdés azonban, hogy ha a sztálini korszakban el hallgattatott vagy nem említett korai nagy szovjet költőkről kapott volna ismertetést, a vele nem egyszer rokon hangú költőket hogyan fogadta volna?

Nagy gégeműtétje után írt följegyzéseiben van egy érdekes mondat feleségéhez: „Gorkijt nagyon szerettem volna, de te nem engedted.” „Furcsa — írja —, hogy a színpadokon azoknak a műveknek volt legnagyobb és legirodalmibb sikerük, amelyek legjobban hasonlítottak a modern regényhez. Mint például Gorkijnak, az orosz naturalista regényírónak Éjjeli menedékhelye ... Gorkij, emlékében az első «szocialista» író: az

76