Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Varga Csaba: A harmadik lehetőség hiánya
erkölcsi rendje meg is koronázza, mert azt a családot emeli piedesztálra, amely látványosan tárgyiasítja — nemegyszer a mindennapi szükségletek rovására — a feltornászott jövedelmet. A magas életszínvonalú családok mellett nem kevés a szegény családok száma. A szegénység oka nem a munkaalkalom hiánya vagy az alacsony bér, hanem inkább a család csonkasága, a sok gyerek, a családfő munkakerülése vagy a családi tőke hiánya. Fülöpszálláson ma is épülnek vályogputrik, amelyekben a mindennapi betevő falat is szegényes. Ennek a településnek a további kibontakozását ugyancsak akadályozza a gazdasági fejlődés késettségének számos következménye. Az egyik következmény: a keresőképes lakosság újbóli csökkenése. Az életmódot tárgyaló fejezetben erről még szó lesz, most elég még egyszer arra utalni, hogy az erőszakos szövetkezetesítés miatt a hatvanas évek elején sokan, végleg elköltöztek. A hiányzókat nem pótolhatták a tanyákról beszivárgók. A lakosság csökkenése a hatvanas évek végén megállt, de aztán folytatódott, ha lassan is. Az utolsó három-öt év jövedelemgyarapodása egyelőre nem hatott úgy. hogy a fiatalok ne menjenek el dinamikusan fejlődő nagyközségekbe vagy nagyvárosokba szakmát és városi életmódot tanulni. Ma már valószínű, hogy az egyéni jövedelmek felszökése önmagában nem elég megtartó erő. Minimum sokkal több, minőségileg jobb munkaalkalom kellene ... Némi cinizmussal meg-megjegyzik, hogy annyi baj legyen, az elmenőkből városi munkások lettek, ami a nemzet érdeke volt. Valóban történelmi haladás, hogy a mező- gazdaságból a felesleges munkaerő a városi vagy a falusi ipari üzemekbe került. Természetes, hogy a falu adta, adja az új ipari munkást, akik jórésze azonban változatlanul falun él. Csakhogy egyáltalán nem természetes, hogy Fülöpszálláson a távozók többsége a hatvanas évek első felében egyszerre ment el, így a megalakult szövetkezetek a jobbra képes tagok közül sokat elvesztettek. Az sem volt mindegy, hogy feldúlva, csapot-papot hátrahagyva, a közösségi összetartást felrúgva távoztak. Közel két évtized távlatából úgy látszik, hogy a falu ugyanennyi embert elengedhetett volna, de nem egyidőben, nem ugyanabból a korosztályból, anélkül, hogy a létrejött szövetkezetek helyzetét ennyire megnehezítették volna, s egyúttal sokak közérzetét, teljesítőképességét, a falu önmagába vetett hitét, összetartó erejét nem rontották volna le. Mindez azonban nem gyengíti azt a történelmi igazságot, hogy a szövetkezetesítés szükségszerű volt. A parasztok többsége, ha másfél évtizedes késéssel is, önként belátta, hogy ez volt az egyetlen járható út. Egyáltalán nem kívánják vissza a magántulajdonos időt. A történelmi igazsághoz tartozik hogy az elsietett szövetkezetesítést Fülöpszálláson úgy javíthatták ki, a szövetkezeteket csak úgy stabilizálhatták, hogy némileg visszaléptek, a parasztokat egyénileg tették érdekeltté, engedélyezték a részes művelést, a fél-maszek gazdálkodási formát. Csakhogy a felesleges erőszakot ellensúlyozó kényszerű megtorpanás máig konzerválta a magántulajdonos magatartást. Később is úgy aktivizálták az embereket, hogy ne csak a szövetkezetben, hanem inkább a szövetkezet mellett, gyakran a legalitás határán — vagy azon túl — folyó termeléssel növeljék a jövedelmüket. Az erőszakos szövetkezetesítés negatívumait kénytelen kelletén egy kompromisszummal, a háztáji előtérbe állításával egyenlítették ki. Más megoldás nem kínálkozott. Messze helyesnek tartom a háztáji támogatását, mert lényegesen növelte a mező- gazdaság eredményét, gyorsan visszaadta a falun élők termelési kedvét, holott a vajúdó termelőszövetkezetek, egyáltalán, a közös gazdálkodások — a parasztok gondolkodásában mindenképpen — másodlagossá váltak. Elsősorban az olyan stagnáló településeken, mint Fülöpszállás, ahol a háztáji szerepének növekedésével egyidőben vagy előbb 26
