Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 9. szám - Ember Mária: Szerelmünk, Pentele (elbeszélés)

— Lesz. Kívánnivalót hagynak hátra a higiéniai viszonyok. Nézd, elvtárs, akik éveken, évtizedeken át hozzászoktak a gémeskút kezeléséhez, ugyanezekkel a mozdulatokkal élnek itt is. Ha esetleg nem jön a csapból a víz, ingerültségükben mindjárt kirántják a falból az egész csaptelepet. Tudnod kell, hogy ezek az egész országból idesereglett elemek. De a munkásosztály majd acéllá edzi őket.

Az instruktor lehajtott fejjel hallgatja. Már nem kérdi meg, hogyan fordulhat elő, hogy nincs víz.

— Akiket te láthattál — folytatja a titkár —, azok nem szeretik megfogni a munka boldogabbik végét. Lógósok, szimulánsok. El akarnak menni? Hulljon a férgese!

— Igen, még okvetlenül vissza akarok nézni este, amikor hazajönnek a dolgozók — mondja az instruktor. — De talán, ha volna ifjúsági szervezet a szálláson ... ha alakulna egy programbizottság, és értelmes szórakozási lehetőséget kínálna nekik. Volna marxista kör vagy olvasókör, ahol, teszem azt, megbeszélhetnék Gorkijt. . . vagy kulturált táncestéket szerveznének. Hét végére kollektív kirándulást az itt maradóknak . . .

— Gondoltunk rá — nyugtatja a titkár. — Mindenre gondoltunk. De a társadalmi aktivistáknak egyelőre nincs kellő megbecsülésük a szemükben. Mi pedig még nem tudunk kellő védelmet biztosítani nekik. Ha majd a gyülevész elemek kihulltak... és megmarad a java . . . Nekünk egyelőre mindkét kezünk tele van munkával.

Az instruktor tölt magának még egy pohár vizet, azután feláll.

— Akkor én most elindulok körülnézni. Még nem láttam a Vasműt... — vigyora kissé kínosra sikerül. Már fáj a feje az éhségtől. — Nem, ne adj mellém kísérőt, elvtárs, felesleges. Van nektek dolgotok elég.

— Hát, ami azt illeti ... — a titkár sóhajt. — Kissé gyakran kell pesti vendégeket kísérgetnünk.

Kezetfognak, az instruktor az ajtóból még látja, hogy a titkár előhúz egy citromot a fiókjából, kettémetszi, s ott, ültében, kezdi belefacsarni a levét a hátrahajtott szájába.

Végre a szabadban. Még süt a nap, de már hideg lehellete van az időnek. Az instruktornak rémlik, hogy esett, amikor leszállt a buszról, de már nem emlékszik rá. Azt a táblát sem vette észre eddig az iroda-barakk előtt, a füvön: A KÖNYV SEGÍT MUNKÁDBAN. Sem azt a plakátot, amely a Madách Színház vendégjátékát hirdeti. A darab címe: BODZALIGET. Meg kéne nézni Pesten.

Elindul, szemét a faállvánnyal körülácsolt víztoronyra függesztve, toronyiránt. Az út jobb oldalán szürke felvonulási épületek. Messziről megpillantja a vendéglőt, udvarán kerti székek, kecskelábú asztalok; belül a hatalmas terem állóbüfé-szerű. Hosszú sor a pénztár és a pultok előtt. Az instruktor beáll, behabzsol két könnyező kolbászos szendvicset.

És aztán szemtől-szembe: a víztorony. Az ácsolaton nagy palatábla, krétaírás — KOZLOV-BRIGÁD: 179 SZÁZALÉK. Igaza van a titkárnak: a dolgozókkal kell beszélni, nem a maródikkal. Az a fűtőnő, az is dolgozik, de hogy! Mintha patikában ülne. Lehetséges, hogy tényleg . . .? az az orrhangon mondott „mamám” ... és az a furcsa szó, sohasem hallotta idáig: „széplélek”. Felszedhette persze egy olyan házban is . . . A rosszul festett szénaboglya-hajával.

Bal kéz felől épül aváros. Az egyik felálIványzott piros kockaházról épp másznak le a nők. / tarka fej kendők között néhány fekete — az újságból tudta, hogy azok a görögök. Odébb piros-fehér, kék-fehér csíkos sátrak: a diáktábor. Bejáratánál köcsögfa, nem: szégyenfa. Ágain szanaszéjjel hagyott ruhadarabok, egy csattos öv, szakadt melegítő, fél pár zokni, leffegő talpú tornacipő. Elmosolyodik és el is szégyellj magát; világéle- téuen vonzódott a diákokhoz. Lehet, hogy igazuk van az elvtársaknak — gondolja —, vai valami, ami nem egészen tiszta bennem. Isten tudja, miért, talán a paraszti sorból