Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 9. szám - Ember Mária: Szerelmünk, Pentele (elbeszélés)
— Ez egy központi intézkedés — feleli a titkár. Ujjával átbök a válla fölött. — A fűtő mit mondott? — Ugyanezt — nyugtatja meg az instruktor. Közben kiérnek az utcára. Az instruktor kissé megtántorodik a szabad levegőn, érzi, hogy a homlokát ellepi a verejték. Nem csoda, hiszen ma még nem evett. A szívében valami nyilall, sajdul — az a nő az oka, vagy a közlés, hogy „jelezték Pestről” . . .? De ha bizalmatlanságból csengettek utána, akkor biztosan nem említette volna a titkár. Beteg vagyok — gondolja az instruktor, s ez jó érzés. Megszólalni is nehezére esik. — Járhatnánk egyet? — kérdi. És reménykedik, hogy útközben majdcsak akad egy népbüfé. — Még körül sem néztem, beestem az első házba — humorizál, igyekszik megnyerő lenni. — Nem — mondja titkár, — inkább majd adunk később valakit melléd, elvtárs. Most felmegyünk az irodámba, engem is kereshettek közben. — Hangjában van némi ingerültség, szemrehányó árnyalat. Senki sem kényszerített, hogy elcsatangolj utánam — gondolja az instruktor, de mindjárt ellentmond magának, szorongásból, méltányosságból: hátha felszólították, hogy ne hagyja egyedül kószálni? Az, hogy majd adnak valakit melléje, udvariasság is, bizalmatlanság is lehet. A gondnoknő elköszön, lemarad. Kettesben sietnek tovább a Görbe utcán. — Hát Pesten? — néz rá a titkár. — Mi újság? — A Grősz-per — feleli kelletlenül az instruktor. Nincs kedve Pestből vizsgázni. — Ti is olvassátok. — Nem nyughatnak — morogja a titkár, és kinyitja az iroda-barakk ajtaját. — Nem nyugszanak bele pozícióik elvesztésébe. — Hát nem — viszonozza az instruktor, és belép. A takarékosan berendezett irodában a fal mellett újságkötegek. Spárgával összekötve, szabályos kockák. — Ezek? — kérdi az instruktor. — Szövetségünk lapja — mondja a titkár. — A hét végén meglesz a pontozás, minden rendes aktivista kap egy köteget. Három hónapra visszamenőleg. — Nem értem — mondja az instruktor és előhúzza a jegyzettömbjét. A titkár íróasztala szélén egy kancsóban víz, az instruktor tölt magának, nem kérdi, szabad-e; úgy tesz, mint aki otthon van. — Nálunk fizetik elő — magyarázza a titkár. — Annál az elvtársnőnél, a másik szobában. De alig kettő-három reklamál, a többi nem jön érte. Gondoltuk, nagyobb becsben fogják tartani, ha kapják. Jutalomképpen kapják. Az instruktor még mindig nem látja világosan. — De fizetnek érte továbbra is? — Persze — mondja a titkár. — De nem ez az érdekes. Hanem az, hogy csak az olvashasson újságot, aki jó munkával kiérdemelte. Ily módon is érezhetik, hogy kapnak. Érted már? — Majd elmondom Pesten — feleli kissé bizonytalanul az instruktor — ezt az új kezdeményezést. Mi a véleményetek a női szállásról? — tér rá a saját témájára. A titkár gépírásos jelentést húz elő, de azután meggondolja magát, mégsem kezdi felolvasni, oda sem nyújtja. — Az öntudattal van baj — foglalja össze élőszóban. — Nagy a bizalmatlanság, bennük is, irántuk is. Igaz, nem ritkák a lopások, szekrényfeltörések. — Nincs is szekrény — kotyog közbe az instruktor. A titkár nem jön zavarba. 27
