Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 9. szám - Ember Mária: Szerelmünk, Pentele (elbeszélés)

— Tőlem lehetnek — mondja a nő. Leteszi a vájdlingot, feláll, lesimítja keskeny csípőjén a kötényt. — Én nem politizálok.

Oh, az instruktor most elemében van.

— Azzal is politizál, ha nem politizál — emeli fel oktatólag a kezét. — Miért nem keres kapcsolatot. . . egy ilyen intelligens valaki ... a diákokkal? Bizonyára akadna, akivel elbeszélgethetne Gorkijról.

— A diáktábor — a nő keserűen mosolyog. — Legfeljebb azt kapnám, hogy én mérgeztem meg nekik a mákosnudlit. Állítólag mérgezett ételt kaptak valamelyik nap. És hasmenést. Magát nem amiatt riasztották ott Pesten?

— Nem — csodálkozik az instruktor.— Még senki sem mondta. De majd utánanézek. Mondja, mennyit keres itt?

— Nyolcszázötven forintot — feleli a nő. — A körülményekhez képest nem is rossz.

Nem is. Az instruktor például havi hétszázötvenet kap. Abból is kétszázért Békekölcsönt jegyzett. De nem fennhangon végzi az összehasonlítást. Tovább kérdez:

— És valami könnyebb . . . vagy ha nem is könnyebb, de érdekesebb . . . szakmával járó munkát nem tudna . . .? Kitanulni egy szép szakmát, igen! — lelkesedik fel. — Hegesztést például. Ahogy jöttem befelé, láttam néhány nőt hegesztő szemüvegben, pajzzsal, hegesztőpisztollyal...

— Akkor most befejezzük, jó? — mondja kemény hangon a nő, benéz a kályhába és becsukja az ajtaját. — Köszönöm a látogatást, de az én munkaidőm lejárt.

— Nem értem — hüledezik a instruktor és feláll a mázsa billenő sarkáról. — Miért haragudott meg hirtelen?

— Hát nem informálódott, mielőtt lejött volna ide? —fordul szembe vele a nő. Ferde metszésű szeme sötétebben villog, mint a szürkés szembogártól várni lehetne. — Nekem hercegnő volt a maman. — Ránéz a fiatalemberre, elmosolyodik. — Na ne ijedjen meg ennyire. Bárcás voltam, kedves.

Az instruktor, gyorsan, szuggerálón:

— Ha maga akarná... nem volna érdekes. A kínai császár például ... Nem olvas újságot? Nahát, még az is hasznos tagjává válhatott a társadalomnak. Vagy egy tudós, aki a börtönből írt levelet Sztálin elvtársnak. . .

A nő fogja a vájdlingot.

— Akkor mehetünk? — ennyit kérdez csak.

Az instruktor leverten elindul mellette. A pince bejárata felől zseblámpa fénye köröz, mögötte két árny-alak. A nő így is felismeri őket.

— A gondnoknő — mondja. — Biztosan magáért jöttek. Ég áldja. — És kicsit kedvesebben, hozzáteszi: — Maga egy széplélek, kisfiam. Sok baja lesz még belőle.

Már olvad is bele a pince homályába, mielőtt az instruktor bármit felelhetne. És szemből jönnek, jönnek, épp a legrosszabbkor.

— Órák óta keresünk, elvtárs — nyújt kezet egy zömök férfi, mint kiderül, az ifjúsági szervezet titkára.

— Órák óta keressük az elvtársat — lelkendezik a gondnoknő.

— Jelezték az érkezésed Pestről — teszi hozzá a titkár. — Úgy gondoltam volna, hogy előbb ... hogy elsőnek hozzánk nézel be. Nem így, kellő tájékozódás nélkül . ..

A gondnoknő megtoldja:

— Órák óta várja az elvtársat az elvtárs. Ha én nem szólok, már azt hitte volna, hogy eldisszidált.

— Ó-Pentelére? — nevet az instruktor, zavarát palástolandó. — Panaszkodtak nekem odafent a női szálláson, hogy csak egyszer egy héten kapnak melegvizet. Gondoltam, lejövök megkérdezni, hogy is van ez.

26