Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 9. szám - Ember Mária: Szerelmünk, Pentele (elbeszélés)
mint egy kórházi ügyelet feljegyzési könyve —gondolja, bár még sohasem látott olyat. Ha mindenki így végezné a dolgát... — És a kukorica? — emeli a nő ismét sebesen járó két kezére a tekintetét. — Az egyik itteni paraszttól kapom. Öreg ember, nem fogadhat segítséget. Az időmből kitelik . A csutkájáért csinálom. — Pénzt nem is kap érte? — kérdi az instruktor, és restelli, hogy úgy viselkedik, mint egy rendőrnyomozó. — Nem — feleli a nő. — Mondtam már, hogy a csutkájáért.. . — De mi érdeke fűződik hozzá? — okvetetlenkedik az instruktor. — Felcsapott egy magányos öreg mellett Kis Szent Teréznek? Az ilyen problémákat nem egyénileg, hanem társadalmi összefogással kell megoldani. A nő csóválja a fejét. — Ha jobban belenézett volna abba a könyvbe — int ál Iával a füzet felé —, láthatná, hogy a megtakarítást is vezetem. A csutkával parázson tudom tartani a tüzet. A megtakarítás meg ... jó pont, na. („Naa — mondta Karcsi. — Gondolkozz már, naa”.) — Értem — hajtja le a fejét az instruktor. — És hogy él itt különben? — Járt fent, nem? — kérdez vissza, ellenségessé vált hangon a nő. — Ott lakom én is. Látta a gondnoknőt, azt a gyémánt pulykát? Az instruktor elmosolyodik, de gondterhelt marad. — Igaz, hogy meglopják egymást? Akarom mondani: magát is meglopták már? — Engem nem, mert én idelent tartom a holmimat. Van itt egy lakatra zárható régi ládám. És a mosdóban sem tülekszem velük, inkább lejárok ide, a csaphoz. — Maga is el akar menni? — tér rá a (számára) legfájdalmasabb kérdésre az instruktor. — Hova mennék? — emeli fel és ejti vissza vállait a nő. — Nekem igazán olyan mindegy. Az instruktor meghökken. Sötét, áthatolhatatlan fájdalmat vél érezni a mondatok mögött. — Mit csinál esténként? — próbálkozik más irányból. A nő idegesen felnevet. — Randevúra akar hívni? Feliratkozhat a táncrendemre, vannak ott már elegen. — Én komolyan kérdezem, hátsó gondolatok nélkül — próbál méltóságteljes arcot vágni a fiú. S közben jobban szemügyre veszi a nőt. A nyaka, a karja véznának látszik, az arca finom, szabályos szívalak, a két mélyenülő szürke szem vágása kissé ferde. — Hát, ha mindenáron tudni akarja: estére én olyan fáradt vagyok, mint egy igásló. Bebújok a priccsemre, vettem egy pici, a pokrócba csíphető lámpát, olvasok, félfüllel hallgatom a rádiót, igyekszem nem figyelni arra, amit a szobatársnőim ordibálnak ... — Miket olvas? — Könyvtári dolgokat. Egész jó könyveket kapni. Gorkijt például nem ismertem. Az instruktor fülét megint megüti valami, de gyorsan továbbkérdez: — És az ottani élet elől . . . teljesen elzárkózik? — Miből gondolja? Beszélgetek a falubeliekkel. A szénhordó munkásokkal. A sofőrök között is vannak haverjaim. De ezt már mind kivehette volna az eddigi szavaimból is az inspektor ... elvtárs. — Ki is vettem — bántódik meg a fiú. — De én mást értek itteni életen. Az erdősáv mögött épül a Vasmű. Diáktábor is van, úgy tudom. Görög emigránsok is dolgoznak itt. 25
