Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 9. szám - Ember Mária: Szerelmünk, Pentele (elbeszélés)

Azok kedvéért, akik utóbb születtek, ilyenkor magyarázkodni kell. Ez a nemzedék járatosabb a lélektanban (az annak idején „polgáridnak gyanúsított pszichológiában, ami ma tantárgy, középiskolás fokon) és a maga műveltebb-cinikusabb szóhasználatával „öngerjesztés”-nek nevezi azt, ami az előző bekezdésben leíratott. Nem bánom, mondhatjuk úgy is, de ezzel még nem magyaráztunk meg semmit. A szavak alig mondanak bármit is.

Pedig azokra, akkor, akik közé instruktorunk is tartozik, talán az a legjellemzőbb, hogy életbevágóan fontosak voltak nekik a szavak. Petőfi szavai. A mozgalmi indulók szavai. Az újság főcímei. A politikusok beszédei. A népdalok sorai. A sorrend felcserélhető — a lényeg: a szómágia bűvöletében éltek. Elhitték, hogy a legkisebb, legjelentéktelenebb napi jócselekedet is előbbre lendítheti AZ EMBERISÉG szekerét. Komolyan vették, hogy a norma akár egyszázalékos túlteljesítése is ökölcsapással ér fel — egyenest Harry S. Truman amerikai elnök állkapcsa alá. Mindaz, amin utóbb annyit humorizáltak: az ő akkori szemükben nem volt nevetséges.Tundiillik e nemzedék másik jellemzője a humorérzék időleges elhalása volt.

Már járt autóbusz, tömve, alkalmasint állandó pendlizőkkel Pentele és Pest között, de az utasok látszólag nem ismerték egymást, újságjaikba temetkeztek. Ez alighanem csalódást okozott instruktorunknak, jobban szerette volna, ha élénk beszélgetésben vannak, ne adj isten: együtt énekelnek. Az első dudálásra ugyan felnézett mindenki, azután újra csend. Maradt neki a túlhangos motor. És a pipacsok az árok partján.

A kitárulkozás vágya: jellemző volt ez is. Beszélgetni, feltárni, meggyőzni. A szavak mindenhatóságába vetett hit nyilatkozott meg ebben is. Mindent meg lehet oldani, csak mondjátok el! A csend — nyomasztóan hatott arra a nemzedékre. Ellenséges csendnek érzékelték.

Végre: a víztorony. Néhány barnásszürke házkocka, az egyiken vörös csillag. Közelebbről már látni a most épülőket, állványzatukon vödör jár fel és le, az instruktor már leendő alanyait fürkészi, szürke pufajkás lányok visznek egy malteros ládát, egy nő, fakó overálban, meszet kavargat, oszloprudakon megafon szürke tölcsére, néhány tréningruhás diák, bordók, sötétkékek.

Mivel az ország első szocialista városának építéséről állandóan tudósítottak a lapok, az instruktor s a hozzá hasonlók pontosan tudták, anélkül, hogy szemtől szembe látták volna: annak a kockaháznak, a vörös csillaggal, „Bivaly” volt a neve. Ettől a szótól (népies hangzása is tette) épp úgy magasra szökött bennünk az öröm hulláma, mint az első utca nevétől: „Görbe utca”; instruktorunk hamarosan végig fog menni rajta, nincs is más, amin végigmehetne, s ott lesz a tábla az akkor még vakolatlan piros téglaházak egyikén: FÉRFI SZÁLLÁS, a következőn meg: NŐI SZÁLLÁS. Látni fogja egy cementkeverő csövén a krétával írt jelszót: EZ A Ml IGAZI FEGYVERÜNK (v. ö. a boldogult Harry S. Truman személyével kapcsolatban mondottakkal), s ebből a krétaírásból (v. ö. a szavak fontosságáról, túlértékeléséről fentebb írottakkal) arra fog következtetni, hogy mindenki úgy gondolkozik, mint ő, azaz mindenki egyet akar. Bízvást! ... mi benn vagyunk a fő sodorban, Vásznunk dagad, hajónk előre megy!

Kiszállás.

FŐTÉMA

Rálép a pallóra, amely, mozogva bár, a padlót helyettesíti egyelőre a beton alapon, és körülnéz. Az első, amit meglát: egy lány terjedelmes hátulja. Mert háttal áll a bejáratnak, és a mosóteknő fölé hajol. Áz ajtónyitásra meg sem rezzen.

Az instruktort meglepi ez az egykedvűség. Túlhangosan köszön. És közben megállapítja, hogy a szobában — amely nem mondható nagynak — tizenkét darab emeletes ágy áll, vagyis huszonnégyen alusznak benne.

19