Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 9. szám - Ember Mária: Szerelmünk, Pentele (elbeszélés)

Más bútorzata alig is van. Egy durva asztal, kétoldalt lóca, és egy kis vaskályha: ennyi az egész.

A lány végre megfordul, és bizalmatlanul kérdi, kit keres.

Az instruktor közli, hogy Budapestről jött az ifjúsági szövetségtől.

— Megtudakolni, hogyan élnek az építők — teszi hozzá, mert nem akar ajtóstul rontani a házba, különben is érdekli. És, mintegy mellékesen: — Kinyithatnám az ablakot? — tesz úgy, mintha segíteni akarna, mert az üveget már teljesen belepte a pára, a fedetlen fazékból a kályhán és a fateknő fölött csomókban áll a gőz, és (pedig aludt istállóban eleget) orrfacsaró a szag.

Okát is meglátja, elkapja a szemét. Egy lavórban felkötők áznak, rózsaszínűre festik a vizet. A lány persze nem tudhatta, hogy ő ma beállít — próbál méltányos lenn', de azért erősen úgy érzi, hogy nem rendes dolog ez, bár nincs tisztában magával, mennyi ebben a férfi-finnyáskodás. Hát nincs itt egy mosdó, hogy legalább ott. . .?

— Felőlem nyithatja — von vállat a lány, s hátat fordít megint.

Az instruktor az ablakhoz lép, s mint már máskor is, Pesten is, elfogja az ingerültség: miért ilyen kicsik az új házakon az ablakok? Nem lehet felérni ésszel, elvégre az üveg még olcsóbb is, mint a tégla..., de mielőtt kedvére meggyőzhetné magát, megszólal egy leányhang a priccsek tetejéről:

— Hogy élnek az építők?

Az instruktor a gunyoros visszhang irányába fordul. Észre sem vette eddig, hogy van itt még valaki, ebben a bűzben, ködben. Restellj, de már kész benne az ítélet megint.

— Akarja tudni, mit kerestem a múlt hónapban? — folytatja a lány, és lelógatja meztelen karját az ágy végéből: — Huszonnégy egész forintot.

A fiú meghökken. A másik lány már kezdte kicsavarni, most visszalöki a ruhát. A kötény alatt csak kombiné van rajta, s a teknőre támasztott két pucér karja fölé odavetül harmadikként az ágyból amazé.

— Maga dolgozna ennyiért? — néz a fiatalemberre. Elöl csatakos rajta a kötény, rátapadván kidomborul a melle bimbója.

A fiatalembertől csak ennyi telik:

— Hát. . . lehetőleg . . . nem ... — és ezt kedélyesnek szánta, vagy egy lehetséges józan beszélgetés elindításának.

A lány lerázza kezéről az elszürkült habot, és magából kikelve kiáltja:

— Csak mi dögöljünk meg?

Kirántja a teknőből a dugót, szinte csörren a víz, ahogy a horganyvödörbe tolul, azután fogja a vödröt, és se szó, se beszéd, kizuhintja a szennyes lét az ablakon át az utcára.

— Nem értem, hogyan lehetséges ez — hebegi a fiú. És: — Szabad ide leülni? — veti át a lábát a lócán.

— Hogy lehetséges, hogy lehetséges! — A fenti lány, a szakadt vattapaplan alatt, visszhangoz megint. — Azt ígérték, eljön az ember ide és kereshet és szerezhet ruhát-cipőt magának, és mi a vége? Hogy csak a meglevőjét nyúzza el, az! Ilyen cég, ilyen szemétláda! Becsapják az embert a kiszámításnál, a levonásnál, a kifizetésnél . . .

A másik, a teknő mellett, épp tölti be a fazékból a következő gomolygó adagot. Mintha lehiggadt volna kissé. Tán attól, hogy ez a fiú olyan komolyan hallgatja őket.

— Beteg az a lány — int fel a priccsre. — Megemelte magát vagy mi. Fáj neki mindene, enni sincsen pénze.

— A barátnőm táplál — hagyja helyben a fönti. — Ha az nem volna ... Ha az anyám tudná...

20