Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 9. szám - Mocsár Gábor: Széngáz (elbeszélés)

kora röhögések hallatszanak be, ajtókat csapkodnak, írógépet verdesnek, nem bánok semmit, mindenkinek megvan a maga sorsa. Ha Judinak az jutott, nekem meg ő. Elveszem feleségül. Nem egy elvált szűz feleséget veszek el, hanem valakit, akinek sorsa van. Nekem is volt és van is. Vállalom.

Bejött Mara. Csinosnak — legalábbis az én szememben — csinosnak mondható, szintén elvált szőke asszony. Van neki egy kisfia, egyedül neveli. Kissé pöszén beszélt, de jól állt neki. Azt a két-három mondatot gördülékenyen lediktáltam, befejeztük. Megkérdeztem:

— Judi?

— Azt mondta, rettenetesen megfájdult a feje a széngáztól. Hazament. Diktálsz még valamit?

— Ma már nem. Befejeztük.

Igen, mert nekem ezeket az iratokat, amikből a cikket diktáltam, még ma vissza kell vinnem Suskó elvtársnak, hogy bezárhassák a páncélszekrénybe. Titkos ügykezelés! — Vidám voltam és elégedett. Mara kiment, én a papírokat összepasszít- gattam, borítékba tettem, aztán indíts Suskó elvtárshoz. Azért voltam vidám és elégedett, mert igazán tökös írást sikerült kihozni ezekből a papírokból.

*

— Judi, gyere be, írunk! — szóltam ki másnap az előszobába: egy régen esedékes jelentést kellett megírni a levelezési mozgalom helyzetéről. Judi helyett Mara jött be papírokkal, indigókkal. —Judi? — kérdeztem csalódottan. —Judi még nem jött be. Biztosan beteg. — Az ám, már tegnap is fájt a feje — jutott eszembe.

Következő nap sem jött be. Mondtam Marának: ugyan tedd már meg, ballagj el hozzájuk, mégis csak furcsa, be sem jelenti, hogy beteg, egyszerűen otthon marad. Mara elment.

— Judi nem beteg — ezzel jött vissza. Elképedtem.

— Hát?

— Egyszerűen nem akar itt dolgozni többet.

— Meg vagy te őrülve? — Marára támadtam, aki pedig nem tehetett semmiről, semmit. Amúgyis csöndes, mint az állóvíz, könnyen állt nála az elpityeredés, most is sírásra görbült a szája.

— Nem én vagyok megőrülve, te vagy megőrülve! — És szinte sikoltozva kiabált, döbbenten meredtem rá, mi ütött ebbe a Marába, máskor szavát is alig hallani, most meg, szinte ugrásra készen, mintha a szememet akarná kikaparni, támad rám. Pedig nincs három hónapja, hogy azt mondta: egy életre hálás nekem. Ezt akkor mondta, amikor már nem bírtam tovább nézni állandó pityergéseit, a könnyeket a szemében, a kisfia után sirdogált. Mara elvált asszony, férje katonatiszt Pesten. Annál van a gyerek. Mikor már nem bírtam tovább, azt mondtam neki: holnap megyek Pestre, a pártközpontba kocsival. Te is jössz. Ellopjuk a gyerekedet. És ez az ijedős, minden hangos szóra összerebbenő, sírós asszonyka nagy bátran behatolt férje lakásába, csak a volt anyósát találta otthon, meg a kisfiút. „Most pedig leviszlek sétálni a parkba” — mondta a kisfiúnak és kiráncigálta a nagymama kezéből, lehozta az utcára, benyomtuk az autóba. így loptuk el Mara kisfiát. Azóta meg attól retteg, mikor jön érte a rendőrség. De eddig még nem jött. Azzal vigasztaltam, ne félj semmit, mint bűntársakat, egy cellába csuknak bennünket.

Megfogtam a karját, egy székhez vezettem; ülj le, nyugodj meg és beszélj. Rámnézett, sokáig nézett, a szája széle remegett a sírástól. Aztán azt kérdezte.

— Miféle cikket diktáltál te Judinak tegnapelőtt?

13