Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 9. szám - Mocsár Gábor: Széngáz (elbeszélés)

Remekül ment a diktálás, Judi háta mögött alá s fel járkáltam, azért a háta mögött, hogy olykor belepillanthassak a szövegbe, de másért is.

Az a tiszta igazság, hogy ha diktálás közben megakadok, ha félben van a mondat, ráhajolok a gépre, elolvasom, hol is tartunk, egy kivédhetetlen pillanatban futó puszit lehelek inkább, mint nyomok Judi nyakára, hátulról. Ilyenkor Judi csiklandósan felnevet és nyomban jobban megy a diktálás. Az ilyen pillanatok okozzák, hogy nem tudok dönteni: elvegyem, ne vegyem? Egy furcsa dolog azonban, — ha már itt tartunk, elmondom, — mindig a ,,ne vegyem” oldalra billentette a mérleget. Judi ugyanis bár elvált asszony volt, de — szűz. Az esküvői vacsoráról szökött meg a férjétől, a nászéjszakáját reggelig bőgve szüleinél töltötte. Valami kimondhatatlanul kacifántos neve volt egykori férjének, Judi maga sem állta meg nevetés nélkül, ha ki kellett mondania, így hát mi sem asszonynevén szólítottuk-— ő csak Judi volt és semmi más. Judi, a szűz. Az egész város rajtam röhögne, ha elvenném. Az a link szerkesztőség is mennyit viccelte Judi-t emiatt a szüzesség miatt.

Már túl voltunk az említett kényes ponton, sikerült megkerülni a „kis borzast”, népünk bölcs vezére lett belőle, a jól sikerült mondat után igazán megérdemeltem egy puszit Judi nyakára. De most elmaradt a csiklandós felnevetés, viszont Judi zsebkendőt vett elő, a szeméhez nyomta.

— A fene enné meg azt a széngázt, még itt benn is csípi a szememet —mondta —, hogy nem tudod már megcsináltatni?

— Majd tavasszal —feleltem s abban a pillanatban úgy döntöttem: bánja az ég a röhögő várost, meg ezt a link szerkesztőséget, most is mekkora röhögések hallatszanak be, ajtókat csapkodnak, írógépet verdesnek, szóval, nem bánok semmit, tavasszal elveszem Judit feleségül. És akkor azt kérdezte:

— Te ezt a cikket meg akarod jelentetni?

— Hát mi az öreg ördögnek diktálnám, ha nem azért. Ez a holnapi lapban meg fog jelenni.

— Muszáj? — kérdezte Judi.

— Hogyhogy muszáj? — Kicsit megállt az eszem, ilyesmit Judi sohase kérdezett tőlem, pattant, ha kiszóltam: Judi, gyere be, írunk. — Nem muszáj, hanem kell. Magyarul. Miért? — S néztem, ahogy a szemeit nyomkodja. Gyanút fogtam — Azt szeretnéd, ha nem jelenne meg?

— Azt. — Csak néztem. — Ne haragudj, ez az átkozott széngáz. A szemem is csípi, meg a fejem is úgy megfájdult, szeretnék hazamenni.

— Abba akarod hagyni a gépelést?

— Abba. Majd beküldőm Marát, befejezi. Szeretnék hazamenni, lefeküdni. Hidd el, nem bírom tovább. Szétreped a fejem.

Már csak néhány sor volt hátra. A tanulság. Az összefoglalás. És a teendők.

És akkor az agyamba pattant a felismerés: Judi nem szűz. Ebben a cikkben szerepel valakinek a neve, akit Judi félt. Szeretője? Reménybelije? Ráhajoltam az írógépre, néztem a neveket, egy sem volt ismerős. Ezúttal elmaradt a ráhajolás utáni szokásos nyakpuszi. Komoran mondtam neki.

— Na jó. Menj haza. Küldd be Marát. Majd ő befejezi, Judi felállt, kifelé indult. Még annyit megjegyzett: — A fene enné meg ezt a széngázt. Még itt benn is csípi a szememet. Hogy nem tudod már megcsináltatni?

— Majd tavasszal. Tudod jól, a keret! Az az istenverte keret.

De azért rám mosolygott. Kapafogai rámvillantak. Nemigen tudnám már így utólag hitelesen elmondani, mi miből következett, mi mi által vált érvényessé, ahogy kifelé ment s utána néztem, káresz kuresz, ahogy lesz úgy lesz, én Judi-t tavasszal elveszem feleségül. Bánja az ég a röhögő várost, meg ezt a link szerkesztőséget, most is mek12

»