Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 7-8. szám - Zelnik József: A hagyományok aranyága
\ aknái, senki nem haladja túl a művészetek alkalmazása terén Polinézia lakóit. (Kiemelés Artanovzskijtól.) Persze ahhoz, hogy hasznosítani tudjuk ezt a — különböző népeknél kialakult, s hagyományaikban megőrzött — tapasztalatrendszert, ahhoz egy új, internacionalista gondolkodást kell kialakítani. Mely saját népéhez, annak hagyományaihoz, valamint a történelmi tradíciókhoz úgy tud kötődni, hogy közben nyitott mindannak megértésére, amit az egész emberiség létrehozott. A néphagyományokhoz való viszony ilyen átértékelése talán hozna feloldást a kozmopolitizmus és a nacionalizmus mindenkori gyomorgörcseire is. Egy UNESCO-kiadvány mutat rá a következő tényre: „Amikor az urbanizáció elvágja az egyént gyökereitől és hagyományaitól, a kultúra képessé teszi arra, hogy újból kapcsolatokat teremtsen saját örökségével és ugyanakkor az egész emberiség kulturális örökségéhez is hozzájuthat.” Milovan Gavazzi, a jugoszláv néprajzkutatás nagy öregje fogalmazta meg a következő tételt: „Minél magasabb fokú a civilizáció, annál kisebb a jelentős eredményeket felmutatni képes alkotó tevékenység”. Ha ez a gondolat, mint a szerző is rámutatott, egyszerűsítése is a kérdésnek, azért valós problémát takar. A haladásról, a fejlődés embert-szolgáló feltételeiről, a legmodernebb — a természetet már tisztelő — technikáról nem mondhatunk le. De lemondhatunk-e az emberi alkotóképességek társadalmi méretű kialakításának mítoszi lehetőségeiről? Vagy esetleg található olyan út, ahol ez a kettő együtthalad, egymást erősíti? Kimondva, kimondatlanul ez a kérdés feszül a századunkbeli ama próbálkozások mögé, melyek a néphagyományokból, a népi kultúrából indulnak ki. Főleg annak közösségteremtő és a tömegeket aktív cselekvő jelenlétre sarkalló vonásait figyelték meg, s próbálták titkát megoldani és felhasználni. Az 1960-as évek utáni próbálkozások közül szeretném egy párra felhívni a figyelmet. Azelőttiekre a terjedelem rövidsége miatt, valamint a bennük tapasztalható bizonytalanság miatt nem térek ki. Szeretném viszont felhívni mindazoknak a figyelmét, akit a téma mélyebben érdekel, hogy ezek a népművészeti mozgalmi előzmények nem minden tanulság nélküliek. Gondolati és gyakorlati félre- csúszásukat legtöbbször nem a tehetség vagy a jóakarat hiánya okozta, hanem sokszor a még nem megfelelő történelmi, társadalmi körülmények. A fenti kérdésfelvetésből is látszik, hogy a népművészet, a népi kultúra mostani újrafelfedezése nemcsak magyar jelenség, s még csak Kelet-Európára sem korlátozódik. Hogy miért került az előző mondatba a népművészet szó a népi kultúra elé, annak az az egyszerű magyarázata, hogy mindig először a népművészetet — főleg annak leglátványosabb, sokszor kevésbé értékes területeit — fedezik fel. Gondoljunk arra, hogy a századfordulón Kalotaszeg (Erdély) népművészete volt a divat, majd következett a matyó és a kalocsai. Ez utóbbi napjainkig megtartotta kiváltságait, s a magyar népművészetet a világ előtt legtöbbször Kalocsa újstílusú népművészete képviseli. Ismerve a magyar népművészetet, talán a kalocsaiak sem sértődnek meg, ha ezt, (enyhén szólva) méltánytalanságnak nevezzük. Persze ebben ők maguk kevésbé hibásak. Hibás viszont az a századforduló óta jelenlevő, látvánnyal hatni akaró, főleg idegen- forgalmi manipuláció, amely megteremtette a „délibábos” hortobágyos, cigányzenés, kalocsás Magyarországot külföldön és belföldön. Nem csodálkozhatunk azon, hogy ezt a kispolgári ízléssel megálmodott és megteremtett népi kultúrát — és sajnos ebből kiindulva az eredetit is — előítélet-rendszer vette körül. Ezzel kellett megküzdenie Bartóknak, Kodálynak, József Attilának, majd 1945 után íróink, gondolkodóink legjavának és a marxista néprajztudománynak is. Az eredmény nem maradt el, s a kedvező társadalmi feltételek, a közművelődés új 8
