Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 7-8. szám - Zelnik József: A hagyományok aranyága

formáinak a keresése a népi kultúra új, eddiginél magasabb színvonalú felfedezéséhez vezetett.

*

Mielőtt rátérnék a hazai fejlemények vizsgálatára, néhány szóval vázolom, mi történt ugyanebben az időben ezen a téren a világ más részein.

Hogy a harmadik világban mit jelentenek a néphagyományok, az írásom kezdő idézetéből is kiolvasható. Az UNESCO joggal veti szemére a fejlődő országoknak, hogy néphagyományaikat eddig még csak a folklórfesztiváljaikon, a látványosságoknak ezeken az ünnepi szintjein tudták kamatoztatni. Ha az UNESCO ezt kritizálhatja is, a gyarmatosító világ azonban kevésbé, hiszen nagyban az ő bűnük volt, hogy ezeknek a népeknek a kultúrái majdnem teljesen eltűntek. Napjainkban egyszerre kell nekik a múltba és a jövőbe kulturális „expedíciókat” indítani. S ahol ezt sikeresen végzik, ott alakulhat ki egymást erősítve a saját hagyományaikra épülő nemzeti kultúra és a fejlődés szocialista útja.

Nyugat-Európában szempontunkból jelenleg rendkívül változatos a kép, s a pár szóban szólás felelőtlenségét próbálom azzal kisebbíteni, hogy tájékoztatni akarok, nem értékelni. Az elmúlt év tavaszán találkoztam itt Budapesten két dán fiatallal. A dán kulturális minisztérium ösztöndíjával járják Kelet-Európa országait, s összegyűjtenek mindent, amit még lehet az itteni néphagyományokból. Visszatérve szeretnének a dán fiatalok számára egy olyan stúdiót létrehozni, ahol az évezredek során kialakult mesterségek közül bárki azt gyakorolhatja, ami képességei és készségei fejlesztése szempontjából a legalkalmasabb. Ez a gondolat maga nem lenne újdonság, hisz például az ABITARE című lap 1976-os számából értesülni lehetett, egy, az egész Nyugat-Európát behálózó mozgalomról, melynek a lap a „Vakáció a szakmai képzés jegyében” címet adta. Ebből megtudhattuk, hogy Franciaországban többek között fafaragó, kerámikus és szövő, Olaszországban szövő, textilfestő, kosárfonó stb. alkotótelepek vannak, Angliában és a skandináv országokban képző- és iparművészek foglalkoztatják a különböző közösségi helyeken a fiatalokat. Hogy mi váltotta ki ezt a mozgalmat, arról szóljon Dr. D’Arcy Hajman az UNESCO egyik vezető munkatársa: „Az automatizált társadalom embereinek egyoldalúan specializált, beosztott és uniformizált élete új igényeket támasztott. A hivatali épületek, gyárak, lakások új őserdejében az ember újból eltéved. A rideg tereken az üdvözlésre felállított ágyúk között az ember felfedezi, hogy egyedül van, elszakadva az emberektől, a természettől, a világegyetemtől, sőt saját magától is elválasztva. Ebben a nagyon elgépiesedett társadalomban úgy tűnik, hogy az ember csak lassan körben jár: először elkezdett hátrafelé pillantani, az eredete felé, hogy rátaláljon néhány elvesztett humánus értékkére. Ez az utazás a múltba befolyásolta az események új hasznosítását; azonban a jövendő nemcsak jóvátételt, hanem dilemmát is ígér.”

*

Magyarországon a néphagyományok felfedezésének ez a ma is tartó hulláma az 1960-as évek végén indult. Akkor vált országos eseménnyé a Röpülj Páva, amely fiatal tehetségek (Budai Ilona, Faragó Laura, Ferencz Éva, Halmos Béla, Sebő Ferenc) felfedezésével megteremtette annak lehetőségét, hogy a kialakuló népdal, a Röpülj Páva körök, a néptánc, a népzene mozgalom, a táncházak a megfelelő szintről induljanak. Akkor indultak azok a folklórfesztiválok (köztük a legnagyobb és legeredményesebb a Dunamenti Folklór Fesztivál), melyek a látványosság rossz szintjeinek a meghaladá9